Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. A Kanadai Expedíciós Hadtest állásait április 22-én támadták klorinnnal a németek, ennek ellenére a kanadaiak tartani tudták az állásaikat, majd 17 nappalon és éjjelen keresztül súlyos harcok bontakoztak ki, ahol szó szerint egyetlen egy percre nem némultak el a fegyverek.

Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Május 2-án vesztette el a harcmezőn közeli jó barátját Alexis Helmert.
A sors mostoha fintoraként neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap egy katonai mentőautó platóján megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et.

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket;
s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben
nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak,
kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott
ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
s most itt a vég,
Flandria mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni,
bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
(Fordította: Nika Géza)

Az Antant propagandagépezete szinte azonnal felhasználta az alkotás népszerűségét újoncok toborzására és háborús kötvények értékesítésére.
A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

Mire a levelek lehullottak, a katonák ugyanott voltak, ahová néhány hónappal korábban kivezényelték őket, igaz, ekkora Németország már lerohanta Belgiumot és megkezdte Franciaország megszállását, novemberben azonban por került a harci gépezetbe, s egy több hónapon át tartó, idegfeszítő állóháború vette kezdetét.

Ebbe egy rövid időre csak az ünnepek hoztak némi pauzát, amely karácsonyi tűzszünetként égett a köztudatba. A nem hivatalos, széleskörű, protest jellegű tűzszünet kvázi-mitikus jellegének kissé ellentmond, hogy éppen a napokban látott napvilágot egy új elmélet, miszerint az 1914-es karácsonyi béke korántsem volt elszigetelt jelenség, s a későbbi években – ugyan sokkal kisebb mértékben, de – ugyanúgy elhallgattak a fegyverek. Thomas Weber, a Hitler első háborúja című könyv szerzője szerint a fraternizáció a katonák magánakciója felett napirendre nem térő parancsnokok kemény szavú rendreutasítása után is tartott. 

Ezt támasztja alá egy kanadai származású, a franciaországi Vimy-hídnál szolgálatot teljesítő veterán elbeszélése is. Ronald MacKinnon a 17. bajor tartalékos gyalogezreddel ápolt bensőséges viszonyt, amelynek tagjaival "békeidőben" szót és cigarettát váltott. Érdekesség, hogy a közelben állomásozott a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred is, Adolf Hitlerrel a soraiban, bár karácsonykor ők sem teljesítettek szolgálatot. A karácsonyi béke szelleme óvatos becslések szerint 100 ezer brit és német katonát érintett meg a nyugati fronton, a parancsnokok legnagyobb megdöbbenésére pedig nem egyszer előfordult, hogy a férfiak élelmiszerrel és ajándékokkal emlékeztették egymást az otthon kihunyóban lévő melegére.

A karácsonyi béke előzményei közül kiemelkedik a 101 brit szüfrazsett asszony által aláírt Nyílt Karácsonyi Levél, valamint XV. Benedek pápa felszólítása, amelyben a katolikus egyházfő figyelmeztet: „legalább azon az éjjelen hallgassanak el a fegyverek, amikor az angyalok énekelnek”. Ugyan hivatalosan mindkét kezdeményezést lesöpörték az asztalról, a katonák körében kedvező fogadtatásra talált az elképzelés, bár erősen kérdéses, hogy ezek egyáltalán eljuthattak-e hozzájuk.

Az első békemotívum a németek nevéhez fűződött, akik Belgiumban, Ypres tartományban feldíszítették a lövészárok körüli területet, gyertyákat gyújtottak, karácsonyfát díszítettek és énekeltek. Erre válaszul a britek is rázendítettek a maguk karácsonyi dalaira, a „senki földjén” pedig ajándékokkal (élelmiszer, dohány, alkohol, különböző szuvenírek, úgy mint gombok, sisakok) lepték meg egymást a katonák. A tüzérségi ágyúk némaságukkal tüntettek, miközben alkalom nyílt az elesettek holttesteinek összegyűjtésére, eltemetésére.

A következő évben a szövetséges parancsnokok – látva a hol csak szentestére kiterjedő, hol egészen az újév első napjáig elhúzódó tűzszünet „sikerét” – nyomatékkal utasították az alattuk állókat, hogy eszükbe ne jusson megismételni az egy évvel korábbi skandalumot. A tiltás azonban nem vezetett eredményre, bár az 1914-et követő évek karácsonyi tűzszünetei jóval sporadikusabbá, ad hoc jellegűvé váltak.

1914 emléke 1915-ben még élénken élt, ekkor is történt ajándékozás, össznépi dalolás, sőt, egy futballmeccsre is sor került a franciaországi Laventie falu közelében, ötven-ötven ember részvételével – emlékezett vissza a 2001-ben, 106 évesen elhunyt brit veterán, Bertie Felstead.„Hello Tommy, hello Fritz” – hangzott az üdvözlés, a katonák kezet ráztak, majd jöttek az ajándékok: német sör, kolbász, gomb, hús, keksz, minden, ami az embereknél volt. A játéknak egy brit szakaszvezető vetett véget, aki visszaparancsolta a katonákat a lövészárkokba, majd fennhangon kijelentette: „a hunokkal harcolni, nem pedig barátkozni kell”.

A hatóságok minden erővel azon voltak, hogy a közvélemény ítélőszéke előtt a fraternizáció leghaloványabb látszatát is elkerüljék, ezzel pedig elhárítsák a morális vereséget kiáltók vádját, jóllehet, a brit újságok sorra jelentették meg a német és brit katonák barátságát ábrázoló képeket és rajzokat. A háborús gépezet elszabadulása, a katonák végtelen elcsigázottsága 1916-1917-re már olyan mélyen gyökerező, kipusztíthatatlan gyűlöletet plántált az emberekbe, hogy a tűzszünet – akár egyetlen napra is – szinte teljesen elképzelhetetlenné vált. Egy-egy üdítő példa azonban ezekben az esztendőkben is akadt, mint ahogyan azt MacKinnon beszámolója és Weber bizonyítékai is tanúsítják.

Forrás:
http://mult-kor.hu/20101224_igy_unnepeltek_a_fronton

Ken Follett: A titánok bukása (2010)
Az egyik leghíresebb, elsősorban történelmi kalandregényeket és napjainkban játszódó krimiket író brit szerző sokadik műve, A titánok bukása című könyv az első része az Évszázad-trilógiának, amely három kötetben meséli el a 20. század európai és amerikai történelmet. A könyv öt  főszereplő családjánal, a Dewarék, a Fitzherberték, a Williamsék, a von Ulrichék és a Peskovék életét mutatja be az 1911. júniusától 1924. januárjáig.A család tagjai között egyaránt akadnak főnemesek, gyári és más kétkezi munkások, gazdag iparmágnások és forradalmárok.
A könyveben végig nézhetjük az első világháborút, az 1917-es októberi orosz forradalom történéseit és 20. századi női szüfrazsett-mozgalmat.

Sándor Iván: Az éjszaka mélyén, 1914 (2012)
A mai magyar kortárs irodalom egyik jelentős alakjának világháborús regénye Kiss Ádám kalandját meséli el. A fiú a  háború kezdete előtti napokban érettségizik a szegedi gimnáziumban. Tanára francia jutalomútra küldi egy barátjához. Párizsban válaszút elé kerül, vagy internálják, mint ellenséges ország állampolgárát, vagy besorozzák egy francia huszárezredbe. Kiss Ádám előbb francia, aztán német fogságból szabadulva végigharcolja a nyugati, a keleti, a déli frontokat. Az író a regény egyik mottójává Pilinszky"...de ami történt valahogy/ mégse tud véget érni." gondolatát tette.

Ernest Hemingway:Búcsú a fegyverektől (1929)
Ernest Hemingway legismertebb regénye Olaszországban és Svájcban játszódik. A történet főhőse Frederic Henry, egy amerikai önkéntes, aki tisztként szolgál az olasz hadseregben, az olasz−osztrák fronton. A Búcsú a fegyverektől egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni.

Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban (1923)
Minden rendes cseh polgárnak a kocsmában kezdődik a bonyodalom. Svejk is innen jut el a rendőrkapitányságra, majd az elmegyógyintézetbe, a hadikórházba, hogy a forgandó szerencse tisztiszolgát csináljon belőle, akinek személyesen kell megnyerni a Monarchia számára az első világháborút. Az író maga is részt vett a háborúban, személyes élményeiből merített a történet írásakor, mellékszereplőit korábbi parancsnokairól, katonatársairól mintázta. Bár a regény a szerző halála miatt befejezetlen maradt, mégis kerek egésznek tűnik, s még közel száz évvel a megjelenése után is az egyik legolvasottabb és legsikeresebb első világháborús mű.

Markovits Rodion: Szibériai garnizon (1928)
A mű nemcsak valóságos magyar irodalmi szenzáció volt, de szerzője egyik pillanatról a másikra berobbant a világirodalomba is. A Markovits oroszországi hadifogsága ihlette Szibériai garnizon című művét, amelynek a Kollektív riportregény alcímet adta.

Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről (1927)
Móra Ferenc regénye a világháború utolsó éveitől 1927-ig követi egy Szeged környéki tanya lakóinak életét, ahogy abba beletúr a háború, s a fiatalok – katonák s feleségeik – sorsát összebogozza, s tragédiába fordítja.A történteken túl Móra a 10-es-20-as évek paraszti világát, annak átalakulását, az „államhoz” és a földhöz való viszonyát, gondolkodását is megörökíti: a szegénységet, az adózást, a háború utáni fellendülést majd visszaesést.

Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága…(1916)
A Viszontlátásra, drága első személyében beszélő hősnője egy szép és szerelemre érett, ábrándos lengyel polgárleány, aki az első világháború forgatagában találkozik először a szerelemmel, de szerelem helyett egyre megalázóbb szeretkezésekben van része. Egyre nagyobb sebességgel váltó kalandjai közben egyre mélyebbre süllyed, egyre közelebb kerül a teljes fizikai-lelki pusztuláshoz.

John Dos Passos: Három katona (1921)
Saját, a francia fronton szerzett háborús élményeit vetette papírra 1921-ben megjelent első regényében a portugál származású amerikai író, képzőművész. A Három katona egyik főhősét, John Andrewst az író saját magáról mintázta.Andrews, a leendő zeneszerző mellett Fuselliről, a nagyvárosi vagányról, illetve Chrisfieldről, a prériről jött amerikai parasztgyerekről szól a könyv. A közlegények életét azonban nem a lövészárok és a harcok élménye, hanem maga a katonaság zúzza össze.
A könyvet a kritikusok nagyon hamar „az első tiszta háborúellenes regény”-nek nevezték és a világháború legkitűnőbb amerikai ábrázolásaként emlegették.

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan (1929)
A saját, első világháborús tapasztalatait és véres élményeit papírra vető Erich Maria Remarque – mint könyvbéli főhőse, Paul Baumer – a tanárképző iskola padjából került a nyugati front állóháborújának lövészárkaiba. A fiatal, még keveset élt katonákból a háború mindent kiéget, a túlélésre kicsi az esélyük, egyetlen erényük a bajtársiasság.

Szurmay Sándor: A magyar katona a Kárpátokban − Élmények és tapasztalatok a világháborúból (1940)
„Nem hadi eseményeket szándékozom leírni és megörökíteni. A katonai hadműveletek, a csaták és ütközetek leírását, melyekben a vezényletem alatt álló seregtestek részt vettek, nyugodtan átengedem az okmányok alapján készülő hivatalos hadtörténelmi műveknek. Könyvem tehát nem szakmunka, csak egyszerű leírása az emberek életének és tevékenységének a hadszíntéren, a harcvonalban és a hadtápkörletben; egyszerű leírása néhány kiváló teljesítménynek, lélekemelő esetnek, néhány kedélyt és szívet érintő eseménynek, amint én ezeket az orosz harctéren és itthon is átéltem” − írja könyve előszavában vitéz Szurmay Sándor gyalogsági tábornok, akinek vezetésével 1915-ben az osztrák−magyar csapatok sikeresen védték meg az uzsoki hágót a betörő orosz erőkkel szemben.

Hary József: Az utolsó emberig - Isonzói jelentés (2011)
A nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának harcairól szól az egykori királyi járásbíró, a fiatal géppuskás szakaszvezető, dr. Hary József visszaemlékezése. „Ezek a sorok a pokolban íródtak” − olvasható a könyvről a Szépirodalmi Figyelő című kiadványban. Az olasz fronton, az Isonzó folyó mentén történteket leíró naplóból az isonzói csaták legkegyetlenebb részleteit is megismerhetjük.
„Dr. Hary József visszaemlékezése nem csupán rögzíti az eseményeket, hanem az olvasót elviszi abba a környezetbe, ahol a halál mindennapos, ahol „minden percnek megvan a maga borzalma” − írja a könyvről Szabó József János hadtörténész.

John Keegan: Az első világháború (1998)
John Keegan könyve az első világháború történéseinek pontos leírásával emel emlékművet a harcok több millió áldozatának.
Arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon „miért döntött úgy egy jómódú kontinens, a globális gazdagság és hatalom forrásaként és hajtóerejeként elért sikerei teljében és egyik, kiemelkedő tudományos és művészeti eredményeket hozó korszakának csúcsán, hogy kockára tesz mindent, amit addig magának nyert és a világnak kínált, az ártalmas, helyi jellegű testvérharc konfliktusának hazárdjátékában?”

 Források:
http://www.honvedelem.hu/cikk/43289
http://www.litera.hu/hirek/mindent_behalozo_korkorosseg

"Az ember hiába inti ezeket a komiszkabátosokat, hogy sebkötözőszer is alig jut, nem hogy Ehrlich gyógyszer volna bujakórra, az ilyesmi tevékenységnek nem lehet fenyegetéssel gátat szabni." (313.oldal)

Az első világháború sok millió férfit kiszakított a társadalomból, a frontokon kialakult évekig tartó állóháború pedig komoly fegyelmi problémákat okozott. A katonai bordélyházak felállításával, a rendszeres orvosi ellenőrzéssel és a világtörténelem egyik legnagyobb felvilágosító kampányával a hadvezetés elsődleges célja a nemi betegségek terjedésének megakadályozása, a katonák egészségének és ezáltal a hadsereg harcképességének megőrzése volt. Az első világháborúban a hadseregek központilag is törekedtek a szexuális szolgáltatás szervezett keretek közé szorítására.

A hadvezetés a háború idején terjedő nemi betegségek elleni védekezésként elrendelte a tábori és tartalék bordélyok létrehozását, amelynek célja a frontkatonák egészségének megőrzése és a nagyobb járványok elkerülése volt. A probléma súlyát jól jelzi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztériumában a tábori bordélyügyeknek is volt vezetője. A szervezeti szabályzat 1915 nyarától volt érvényben. A bordélyokat sorszámmal látták el, és a tábori hadsereg részei voltak. Minden gyalogos- és lovashadosztály-parancsnokságnál 1-1 tábori, a fontosabb hadtápállomásokon, várakban pedig tartalék bordélyokat hoztak létre.

A hadvezetés a háború idején terjedő nemi betegségek elleni védekezésként elrendelte a tábori és tartalék bordélyok létrehozását, amelynek célja a frontkatonák egészségének megőrzése és a nagyobb járványok elkerülése volt. Mint fogalmazott: a probléma súlyát jól jelzi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztériumában a tábori bordélyügyeknek is volt vezetője. A szervezeti szabályzat 1915 nyarától volt érvényben. A bordélyokat sorszámmal látták el, és a tábori hadsereg részei voltak. Minden gyalogos- és lovashadosztály-parancsnokságnál 1-1 tábori, a fontosabb hadtápállomásokon, várakban pedig tartalék bordélyokat hoztak létre.

Minden tábori bordély élén egy madame és egy tisztviselő, illetve igazgató állt – fejtette ki Balla Tibor. A prostituáltaknak két típusa volt: a tiszti, illetve 1. és 2. osztályú legénységi örömlányok. A velük töltött időt, akárcsak más élvezeti cikkek és élelmiszerek esetében is, fejadagban szabták meg.

A fokozott igénybevétel és a nemi betegségek miatt a prostituáltak csak rövid ideig dolgozhattak. A szolgálatra alkalmatlanná vált örömlányok testére billogot ütöttek, majd - lehetőleg fertőzött állapotban - az ellenséges vonalak mögé juttatták őket. Ebből a munkából nem vezetett felfelé út, sokan összeomlottak és az alkoholba menekültek.

A katonák a fertőzések nagy részét (50-80 százalék) a hátországban szerezték, így azokat az erkölcsrendészet havonta ellenőrizte, ügyelve a fokozott higiéniai szabályok betartására, míg a nemi beteg katonáknak és kéjhölgyeknek külön kórházakat és osztályokat állítottak fel a Monarchia és a megszállt területek nagyobb városaiban. Persze nem lehetett a prostitúciót teljesen legális mederbe terelni, ezért a hadsereg által ellenőrzött területeken gyakoriak voltak a titkos prostitúció visszaszorítására irányuló razziák.

Orvosok a fronton

Míg ma már mintegy harminc különböző nemi betegséget ismerünk, száz éve még csak háromról tudott az orvostudomány: szifilisz, kankó (tripper) és az ulcus molle (lágyfekély). A nemi betegségek terjedéséért akkoriban mindkét nem esetében a laza erkölcsöt okolták, ám a statisztikák szerint a fertőzések ugyanolyan arányban sújtották a házasembereket, mint az egyedülálló férfiakat. Voltak természetesen olyan okok, amelyek csak a férfiakra voltak jellemzőek (közösség ösztönző hatása, a prostitúció csábító ereje stb.), illetve olyan is, amely a nőket érintette (pl. a férfiak hosszas távolléte, beszállásolás, illetve az ún. khaki fever epidémia, az "egyenruha varázsa", amely a katonai uniformis hölgyekre gyakorolt ellenállhatatlan vonzerejére utalt).

A fertőzöttség szempontjából a Monarchia a középmezőnyben foglalt helyet az európai államok között. A hátországban 1000 nemi beteg férfiből 68 fő 18 éves kora előtt megfertőződött, a nőknél azonban ez az arány rosszabb volt: 1000-ből 91, ők szinte gyermekfejjel, 13-14 évesen betegedtek meg. A haderő nem készült fel ennek kezelésére, hiszen a hadvezetés sem számított elhúzódó háborúra: 1915 tavaszára kialakult az állóháború, a nemi betegek száma pedig soha nem látott méreteket öltött.

A tábori bordélyok száma nem volt kielégítő, ezért a hadvezetés katonai ellenőrzés mellett civil bordélyházakat is létrehozott. A bordélyok szervezése azonban lassan haladt, ennek oka a munkára jelentkezők hiányában keresendő, mivel a bordélyokban szigorú katonai regulákat kellett betartani (fényképes egészségügyi könyv, rendszeres ellenőrzés, alkoholfogyasztás tilalma, havi egyszeri orvosi vizsgálat, megelőző szerek és egyéb eszközök beszerzése, így szappan, saját használatú bidé stb.)

A háború elhúzódásával a hadseregben növekedett a szándékos nemi betegséget szerzők száma. Több "praktika" is létezett arra, ha valaki nem akart harcolni a fronton. Feljegyeztek olyan esetet, amikor egy katona húgycsövébe maró anyagokat fecskendezett, aminek következtében gennyes vizeletet indult meg (ez nemi betegségre utalhatott), s volt olyan, aki bőre alá paraffint injekciózott, ez ugyanis a szifiliszre utaló fekélyeket okozott.

Forrás:
http://mult-kor.hu/csak-15-perc-szex-jutott-a-bakaknak-az-1-vilaghaborus-bordelyokban-20150116?print=1
"

 

„Nincsen kivétel, mindenki vállvetve törekszik és fáradozik azon, hogy elhárítsa azt a nagy szerencsétlenséget, amely az egész földet éri s amelynek vér és könny határtalan áradatába kell kerülnie, mely mondhatatlan nyomorúságot jelent elhagyott házakban és elpusztult falvakban és jelenti a várakozás és nyugtalanság számolhatatlan éjszakáit, hosszú esztendők vigasztalan gondját és gyászát. Elmentek fiaink a harcba, de elvitték nélkülözhetetlen állataikat is.”

Bajai Állatvédő Egyesület közgyűlésén Palotai Iréneusz szerzetes tanár beszéde (1915. február 28)

Az első világháborúban több mint 16 millió állat teljesített „szolgálatot”. Az elterjedő motorizáció ellenére teljes mértékben jellemző volt az állatok széleskörű igénybevétele. Lovak, kutyák, postagalambok, kanárik, öszvérek, szamarak, ökrök, elefántok, tevék és vízibivalyok láttak el fontos feladatokat mind a fronton, mind a hátországban a szállítás, közlekedés, egészségügy, harci feladatok és felderítés területén.

Miután a brit hadsereg az első világháború során a hazai ménesállomány nagy részét felvásárolta, és a nyugati frontra küldte, nagy igény mutatkozott alternatív teherhordó állatok szolgálatba állítására. Így eshetett meg, hogy 1916-ban az angliai ipari kisváros, Sheffield macskaköves utcáin – a helyiek nagy ámulatára – feltűnt egy indiai elefánt. A Lizzie névre keresztelt állat eredetileg egy vándorcirkusz alkalmazásában állt, és különféle trükkök bemutatására használták, amikor Thomas Ward Fémhulladék Kereskedő cége indítványozta kölcsönvételét. A vállalat feladata Nagy-Britannia acélipari üzemeinek több ezer tonna újrahasznosított fémmel való ellátása volt, így kapóra jött a nagy teherhordó képességgel bíró állat alkalmazása. Lizzie-nek fontos feladatai voltak: acélt, fémhulladékot, lőszert, valamint különféle masszív gépeket és berendezéseket szállított, akkora terheket, amelyeknek mozgatásához a korábbiakban három ló is kevés lett volna. Az elefántnak készítettek egy speciális bőrcsizmát is, ami megvédte lábait a fémhulladékoktól, amelyből számos hevert szanaszét az udvaron, ahol dolgozott. Háború utáni sorsa nem ismert.
Az első világháború során felmerülő lóhiány miatt nemcsak az angolok, hanem a németek is felismerték a potenciált az elefántok nagy teherhordó képességeiben. A Hamburgi Állatkertből 1914 végén az észak-franciaországi Valenciennesbe szállítottak egy Jenny névre hallgató indiai elefántot, amit nagy tömegű farönkök, útanyag és hídalkatrészek mozgatására, illetve hordására használtak. Az állat csak a frontvonal mögött teljesített szolgálatot, a harctéren nem alkalmazták.

Egyes kutyák a lövészárkok tetején mint őrszemek teljesítettek szolgálatot, s csendben jelezték gazdáiknak, ha valaki megközelítette a drótakadályt. A Dundee Evening Telegraph egyik 1916-os tudósítása érzékletesen írja le a harci kutyák szerepét: „Az őrszem nem ugat, legfeljebb egy csendes morgással jelzi az ellenséges erő közeledését”.Az, hogy milyen fajtát alkalmaztak, a négylábúakra osztott szereptől függött: a brit Vöröskereszt például vérebeket és Airedale terriert vetett be, őket arra képezték ki, hogy felkutassák a sebesülteket. Néhány eb a fentieknél jóval egyszerűbb, de annál hasznosabb feladatot kapott: patkányokat fogtak a lövészárkokban vagy éppen kabalák voltak.

A technika XIX. század végi, XX. század eleji fejlődésével úgy tűnt, a galambos hírvivésnek leáldozott. Megjelent a szikratávíró. De hamar kiderült, hogy a galambok szolgálatára még szükség lesz. Őket ugyanis nem lehetett lehallgatni. Az első világháborúban különben mindkét fél oldalán elképesztő számú postagalamb teljesített hadi szolgálatot.Az Antant-hatalmaknak például 300 ezer postagalambjuk volt, míg a németek hadsereg oldalán 1916-ban több mint, 450 darab mobil galambdúccal összesen 121 ezer postagalamb állt bevetésre készen. Minden fontosabb parancsnokság (egészen századszintig), és tüzérségi megfigyelőhely rendelkezett galambokkal.
Galambok a szárazföldi haderőnem mellett a haditengerészetnél, illetve a légierőnél is szolgáltak. A bevetésre számos hajó, tengeralattjáró és repülő vitt magával postagalambokat, amelyeket vészhelyzet esetén vetettek be.  A csapatok különleges módon óvták postagalamb egységeiket, még gáztámadások ellen is védték őket, ennek ellenére sok szárnyas hírvivő esett a háború áldozatává. (A német csapatok pl. vadászsólymokkal próbálták a hírvivő galambokat levadászni, és golyózáporral akadályozták a sikeres célba érést.) Előfordult, hogy repülőről ledobott ketreceikből, vagy dúcaikból fogságba estek.

A kanárit már a bányászok is hasznosították a sújtólég előrejelzésére, ugyanis a madár érzékenyebben reagált a levegő összetételének megváltozására. A frontokon és a lövészárkok alatt húzódó alagutakban kalitkába zárt kanárik figyelmeztettek a gáztámadásokra, azonban ez az előrejelzési mód a madár halálát is jelentette.

 Források:
http://mult-kor.hu/20131125_elefantok_az_elso_vilaghaboruban
http://mult-kor.hu/kutyak-az-elso-vilaghaboruban-20150310
https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home/fegyvernemek/hadi-galambok-az-elso-vilaghaboru-egen

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Anatole France, a francia hadsereg legöregebb önkéntese - akit különben, akárhogy kapálózott, nem vittek el a lövőárokba, csak valami katonai büróba dugtak be, hogy kedvére kiegzercérozhassa magát, de mégis úgy, hogy bele ne haljon - újév napján, Gustave Hervé-hez (francia szocialista politikus) adresszálva sorait, újabb episztolát küldött a párizsiaknak. 
Ebben a levelében az öreg úr már nem haragos, csak lelkes. Újra fölemlegeti ugyan, nem tudni hányadszor, hogy a németek barbárok és képmutatók, akik évig békeszeretetet színleltek, hogy alattomban, észrevétlenül, a háborút készíthessék elő, de már szinte sajnálni kezdi a barbárokat. Mert megállapítja, hogy Franciaország nincs többé veszedelemben, hogy Németország halálos sebet kapott, amelybe okvetetlenül bele fog pusztulni és hogy az ingadozó német kolosszusra már csak egy utolsó, döntő csapást kell mérni, aztán minden rendben lesz.
És ezt akkor állapítja meg, amikor Franciaországnak nyolc département-jában a németek az urak, amikor majdnem egész Belgium a németek kezén van, amikor a németek mélyen benn járnak Orosz-Lengyelországban s amikor a német tengeralattjárók meg a Zeppelinek Anglia partjait bombázzák!
Hagyján, hogy a szociálpolitikai regények írója nincs tisztában azzal, hogy ezt a háborút micsoda és kik kényszerítették rá a világra, az elfogultság sokat megmagyaráz. Hagyján, hogy Anatole France szentül hisz mindent, amit a német barbárságról az orosz zsoldban álló párizsi lapok összehazudtak, ellenben nem akar tudni arról - amin pedig nem egy francia ugyancsak megbotránkozik, például az a Gustave Hervé is, akit Anatole Francenak a levele aposztrofál - hogy t.i. a francia hatóságok micsoda bánásmódban részesítettek nőket, gyerekeket és aggastyánokat, akiknek nem volt más bűnük, csak az, hogy német, osztrák vagy magyar alattvalók.
De hogy Anatole France gyönyörködik abban, amit a francia hadsereg már eddig is el tudott érni! Hogy, akármilyen sikerrel titkolgatja is a francia kormány meg a párizsi sajtó, ami az igazságból egyáltalán eltitkolható, Anatole France ennyire rosszul látja, mi történik körülötte, bár legalább hallhatná, milyen türelmetlenül követeli Pichon, Clémenceau és Vaillant a japán segítséget!
Sokan nem győznek csodálkozni ezen.
Pedig, hogy Anatole France ekkora tévedésbe esett bele, csak azokat lepheti meg, akik nem tudják, hogy ebben a kitűnő íróban milyen könnyen megtéveszthető kritikus rejtőzik. Akik már nem emlékeznek rá, milyen sokáig hirdette Zola minden művészi érték híján való, írni nem tudó, műveletlen, tudatlan, analfabéta disznó, akinek minden sora utálat és hogy mennyire istenítette, milyen nagy embernek és milyen óriási művésznek magasztalta ugyanezt a Zolát, attól fogva, hogy ugyanegy politikai pártra kerültek.
Anatole Francenak az ítéleteit mindig az érzései kormányozták. Most már, úgy látszik, az indulatai formálják. Mert egészen fiatalon egy kicsit öreges, nagyon is bölcs, nagyon is nyugodt, mindent megértő és mindenben kételkedő, a tulajdon impresszióival szemben is bizalmatlan, túlságosan szkeptikus volt, de ebből a hibájából hamarosan kigyógyult és az idő múltával addig fiatalodott, míg hetven éves korára már egy kicsit gyermekessé nőtte ki magát.

A lelki rövidlátásnak más, nem kevésbé meghökkentő példája:
Thomas Mann egy tekintélyes német folyóiratban a francia jellemről elmélkedik. Szerinte: a francia szeretetreméltó, de túlságosan racionalista, hiányzik belőle az intuíció, a misztikumhoz való vonzódás. Ezért nem is harcos. Az volna a hivatása, hogy a világbéke fenntartója legyen. De ellenkezésbe került magamagával és most igen fonák helyzetben van. Nem férfi-nemzet. Nő-nemzet. Hölgy-nemzet. Odaáll a világ elé, zsebkendővel a kezében, síró arccal és panaszkodik: - "Mon Dieu, mit tettek velem?! Nézzétek, erőszakot követtek el rajtam!"  Akár csak egy szép, síró asszony.
Mindez egészen komolyan benne volna abban a tanulmányban, amelyet Thomas Mann a Neue Rundschau egyik legutóbbi füzetébe írt. Nem győződhettem meg róla, csakugyan benne van e, még nem kaptam meg a füzetet. De ha Thomas Mann igazán ezt és így mondta, eldicsekedhetik vele, hogy: mióta a háború kitört, német író még nem engedett meg magának olyan gyerekes nyilatkozatot, amilyen az övé.
En chauvinisme tous les peuples se valent ... miért ne lehetne a német is elfogult?! De ez már több, mint elfogultság.
Augusztus eleje óta félmillió francia halt meg a csatamezőn, hadseregüknek a sebesültje pedig annyi, hogy egész Franciaország roppant kórházzá változott át. Német katonák számtalan jelét adták annak, hogy mennyire megbecsülik ezt az ellenségüket ... és az íróasztal mellől azt lehetne világgá kiáltani, hogy a francia nem vitéz, nem férfias, nem harcos, elasszonyosodott népség? ... De hiszen, ha a francia nem volna vitéz katona, akkor már alighanem megvolna a béke, akkor a német hadsereg már végzett volna Nyugaton s azóta a közép-európai hatalmak végeztek volna az orosszal is! ...
Thomas Mann nem tehetségtelen író, ha nem is éppen olyan kiválóság, amilyennek igen szeretnék felfújni a németek, akik nagy írók dolgában ma kissé csehül állnak, meg azok a magyar nyelven beszélő, de németül gondolkodó fiatalemberek, akiknek a számát a német győzelmek persze mindinkább növelni fogják.
Nem tehetségtelen író, de a kicsinyességeket megfigyelő képesség mindenesetre erősebb oldala, mint a kritikus szellem és az erudíció. Minden munkáján látni, hogy sohase feszenghetett benne valami nagyon az ismeretvágy, hogy mindig beérte, szerényen, azzal a kevéssel, amit tud.
Úgy látszik, annak idején nagyon elhanyagolta a világtörténelmet. Mert, ha szorgalmasabban lapozgatta volna valaha egyik vagy másik, a franciák történetét tárgyaló, akár csak kisebb, összefoglaló munkát, akkor ma aligha hangoztatná a mezítlábas, ártatlan kis fiúk bátorságával, hogy a francia: asszonynépség! ... Kedves papájának, valaha régen, alkalmasint igen sűrűn kellett szorongatnia a tanár urak kezét, hogy Tommy átúszhasson az iskolákon, de amit Tommy elmulasztott, Thomas még pótolhatja, ha nem sajnál két márkát egy kis német füzetért, amelynek címe: A világtörténelem dióhéjban.

Aki nem próféta a hazájában:
G. B. Shaw már augusztus elején írt Trebitschnek, munkái német fordítójának. Már augusztus elején megírta, milyen szörnyűnek találja, hogy ő és Trebitsch, akik eddig a legjobb barátok voltak, ezentúl ellenségek legyenek! ... és milyen nehéz megértenie, hogy miért legyen ő faséban Németországgal? Ez a levél ugyan csak most, majdnem egy félesztendei késedelemmel érkezett meg Trebitschhez, de azért Trebitsch egy pillanatig se kételkedett G. B. Shaw érzelmeiben. Augusztus első felének egyik szép napján ugyan Trebitsch nem győzte eléggé dörzsölgetni a szemét, hogy vajon jól lát e, amikor azt olvassa G. B. Shaw aláírásával, hogy Anglia nem nyugodhatik addig, amíg össze nem töri a potsdami militarizmust ... de Trebitsch, aki mindenkinél jobban ismeri G. B. Shaw-t, bár kissé lelkendezve, kissé elfogódottan, már ekkor azt dadogta izgatott környezetének: „Várjuk csak meg a háromórai vonatot! ... Várjuk csak meg a háromórai vonatot! ...” És igaza volt, mert a vonat már három óra előtt megérkezett s azóta egymásra, nyakrafőre, szakadatlanul érkeznek vonatok, valamennyien G. B. Shaw-nak a „németbarát” cikkeivel. Hogy „a rémület kezdetben megkábította az angolok gondolkodását, de az angolok most már, észbe kapva, látják, hogy nemcsak a porosz junkerizmus utálatos, hanem az angol junkerizmus is.” Hogy Sir Edward Grey junker a fejebúbjától a lábujja hegyéig, Winston Churchill a junker és a jenki keveréke és Lord Curzon a legdölyfösebb junker. Hogy a porosz farkasról meg az angol bárányról szóló mesét így kell helyesbíteni: nemcsak a porosz Machiavelli, hanem az angol sem evangélista. Hogy a Kelet az igaz ellenség. Hogy az antant győzelme esetén Franciaországnak és Oroszországnak első dolga lesz Anglia ellen fordulni. Hogy ha Oroszország még hatalmasabbá válik, meg fogja táncoltatni Angliát azért, mert ez Japánnal szövetkezett. Hogy nem hiába beszélnek „perfid Albion”-ról, mert az angol államférfi, mint magánember rendkívül kedves és becsületes férfiú, de mint hazafi gonoszabb Borgia Cézárnál ... és így tovább.
Ezek a cikkek ugyan óvatosan elkerülnek minden olyan nyilatkozatot, amelyek az angol cenzort komolyan megharagíthatnák, de azért akadnak derék emberek (Ausztriában többen, mint Németországban, de az amerikai németek közt is), akik örvendezve olvassák a vicc-vadász ír vidám politizálgatását és azt mondogatják egymásnak: „Íme, így nyilatkozik az, aki tárgyilagosan ítél, de emellett megmarad angol hazafinak!” G. B. Shaw pedig bizonyosan még most is meg-megborzong, ahányszor eszébe jut, hogy micsoda örvény felett haladt végig, egy szál deszkán, alvajáróképpen:
- Ha a németek komolyan találták volna venni, amit Potsdamról írtam, amikor az első ijedtség "megkábította a gondolkodásomat! ...”Micsoda tragikummá vált volna ez rám nézve, aki a színházi tantičme-eken kívül soha semmit se tartottam komoly dolognak!...

Egy kis semleges:
D'Annunzio Párizsban segít a franciáknak, szidni a gonosz németeket. Délután újságírókat fogad, szavalgat nekik, éjjel pedig a most sötét világváros kihalt utcáit járja be, újra meg újra, mert: impressziókat gyűjt, hangulatokat keres, ihletet szerez be, képeket és színeket raktároz el, sebeket fotografál le és jajkiáltásoknak fonográf-lemezeivel gyarapítgatja a kis múzeumát.
Ebben a rettenetes háborúban majdnem mindenki veszít. A szerencsésebbek keveset, mások többet veszítenek. Egyik elveszíti a vagyonát vagy az egzisztenicáját, másik az életét, a két lábát vagy a szemevilágát, a harmadik a gyermekeit. A negyedik is veszít, ha nem is éppen ennyit. Csak a hadsereg számára szállítók nem veszítenek, meg D'Annunzio, az olasz költő, aki most is szerez, gyűjt, keres és talán, bár egyelőre csak impressziókat, az általános nyomorúságból ellesett élethangokat.

Ha majd a háború véget fog érni, a hangulatoknak ez a hiénája gazdagabb lesz, mint a háború előtt volt: a dolgozószobájában a lekodakozott nyomorúság egész kis Präuscher-múzeuma fog rá várakozni, néhány ládányi fájdalom, amelyet a leírógépeltetés után, tizenöt-húsz íves adagokban, azonnal szállítani lehet a szép lelkeknek, ha ugyan akkor még lesznek olyanok, akik három líráért hangulatokat és színeket, képeket és hasonlatokat, szóval meghatottságot rendelnek, a kipróbált cégektől.

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1915-aprilis/kultura/irok-a-haborurol

1833. február 28-án született Alfred von Schlieffen porosz-német tábornok, vezérkari főnök, a róla elnevezett Schlieffen-terv megalkotója. A terv lényegében abból állt, hogy a védekező fegyverrendszerek (aknamezők, szögesdrót, telepített géppuskafészkek) megerősödése miatt egy európai háború esetén minden bizonnyal állóháború alakulna ki, melyet csak meglepetésszerű és gyors előnyomulással lehet megelőzni. Schlieffen tervében aszimmetrikusan osztotta fel a német haderőt. A balszárnyon elhelyezkedő Elzászban csupán kis számú, védekezésre berendezkedő haderőt kívánt hátrahagyni azzal a feladattal, hogy feltartóztassák az Elzászba betörő franciákat, és megakadályozzák Strassburg elestét.

Schlieffen e csapatoknak nem szánt komolyabb szerepet. A front középső szakaszán a Saar-vidék fontos bányáinak és gyárainak védelmére tervezte egy megerősített védekező haderőt telepítését. E front alakulatainak feladata kettős célja lett volna. Meg kellett volna akadályozniuk a Saar-vidék elestét és jelentős számú francia csapatot kellett volna lekötniük, hogy azok ne tudjanak a német támadó ék elleni felvonulásban részt venni. A jobbszárnyon megerősített lovas és gépesített alakulatok sorakoztak volna fel, melyek gyors előrenyomulásra lettek volna képesek. E front alakulatainak feladata az lett volna, hogy Hollandia és Belgium gyors elfoglalásával utat nyissanak nyugat felé. Az Ardennek erdőségein átvonuló német alakulatok így képesek lettek volna kitörni a Flandriai-síkságra. Ott dél felé fordulván pedig támadást indíthattak volna Franciaország szíve ellen és északnyugat irányából elérhették, illetve bekeríthették volna Párizst. Németország az első világháborúban gyakorlatilag erre a taktikára alapozta villámháborús stratégiáját, igaz számos módosítással alkalmazták azt. Ezt azonban Schlieffen ezt már nem érte meg, 1913. január 14.-én meghalt.

Forrás:
http://hadtorteneti.blog.hu/2012/02/28/bejegyzes_url_cime_1650

A háborús híreken meg ezek kommentárjain kívül semmi se szerepel annyit az újságokban, mint ez a kérdés: "Mi lesz a háború után?" Nem csak a magyar és német lapok cikkeznek erről minduntalan, úgyszólván napról-napra, hanem az entente-újságok is (amelyek egy-egy példányban mégis csak elérkeznek hozzánk, semleges országokból érkező honfitársaink révén). 

Alig múlik nap, hogy itt vagy ott erről ne tanakodnék valaki, a sajtónak ez a Tipperary-nótája. Szorgalmas újságlapozgatás után, statisztika-csinálás nélkül is meg lehet állapítani, hogy ma minden téma közül ezé a legnagyobb rekord.
Pedig furcsa, ha sokat foglalkozunk olyan kérdéssel, amelyre csak "úgy lehet"-ekkel, "talán"-okkal s a legjobb esetben "alighanem"-ekkel lehet felelni. Nyilvánvaló, hogy már most tanakodni arról, mi lesz a háború után, nagyon is korai dolog, mert hiszen ez attól függ, ami még csupa bizonytalanság, hogy a háborút követő időben mi fog történni és mi nem, azt ma még egészen ismeretlen dolgok határozzák meg, mindenekelőtt, hogy mikor lesz meg a béke, aztán, hogy mekkora lesz a győztes győzelme és végül, főképpen az, hogy a győzelem nagyságához képest milyenek lesznek a békefeltételek, olyanok-e, amelyek a békét hosszú időre biztosítják vagy olyanok, amelyek új háborúságok embrióit rejtegetik magukban.
Mi, Hindenburggal szólva, mint "matematikai bizonyosságot" várjuk a győzelmet, de az entente táborában is sokan vannak, akik nem csak hirdetik, hanem csakugyan szentül hiszik, hogy annak ellenére, ami eddig történt, végül mégis az entente fog győzni, az ententenak kell győznie, ha győzik kitartással, ha kireparálják, ami hiba történt, ha készek minden áldozatra és ha messzire kitolhatják a küzdés idejét. 

Ez arra mutat, hogy a békekötés napja még nincs olyan közel, mint azok remélik, akik következtetéseiket csakis az elért eredmények "papírformá"-jára alapítják. Mert a békekötésnek okvetetlenül szükséges előfeltétele, hogy az egyik fél elveszítse előbb azt a meggyőződését, hogy csakis ő győzhet, aztán azt a hitét, hogy a győzelem még kérdéses és utoljára azt a reménységét, hogy még nem lehetetlen kicsikarnia egy végső mérkőzésben, ha már nem is a győzelmet, legalább a jó remis-t. Amíg a gyöngébb fél valószínűnek lát valamelyes sikert, amíg nem látja át, hogy a küzdelem kilátástalan, tehát céltalan, addig békekötésről nem lehet szó.
Világos, hogy a háború után következő békeállapotra nagyon rányomja a bélyegét az, hogy a háború meddig tartott. A hosszú ideig tartó háború mélyebben felszántja a lelkeket, több gyűlöletet vet el és kelt ki, hatását az utána következő békében is tovább és erősebben érezteti, mint a rövid háború, amely, ha még olyan véres volt is, kevesebb nyomot hagy az emberek érzésében. De hogy mi lesz a háború után, sokban függ attól is, milyen döntés szerezte meg a békekötést, a puszta felsőbbségbenmaradás-e vagy elhatározó, nagy győzelem.

A legjobb "remis" mögött is ott lappang a "revanche" vágya, a legjobb remis is a fegyveres békét, az új harcra készülődést, talán csak a hosszabb fegyverszünetet jelenti. A vereség gondolatába csak az nyugszik bele, akinek át kell látnia, hogy nemcsak gyöngébb volt, hanem még sokáig gyöngébb is fog maradni. És a háborút követő békeállapotra nagy befolyással lehet az is, hogy a győztes milyen békefeltételeket diktál a legyőzöttnek. 

A békefeltételekben megnyilvánuló engedékenység néha új barátságot kreál, új szövetségest szerez, viszont a megalázó béke, melyben a legyőzött tűrhetetlen leigázottságot talál, éppen túlságos kérlelhetetlenségével keltheti fel a megtorlásnak azt a vágyát, mely az új háború lehetősége nélkül is megrontója lehet a békeállapotnak.
A békekötés előtt tehát legfeljebb tippelgetni lehet arról, hogy mi lesz a háború után. És meglehet, a békefeltételek, amelyek már valamelyes világosságot vetnek a jövőre, egyszerűen szét fogják fújni a tippelgetéseinket. De ha idejekorán találgatjuk is, ami még csupa bizonytalanság - bár ezzel a kombinálgatással nem süthetünk ki többet, mint a passziánsz-játékkal vagy az ólomöntéssel - nagyon természetes, ha máris ennyit tanakodunk arról, hogy mit rejt magában a békésebb jövő. 

Akármilyen elszántak vagyunk is és akármilyen erős az elhatározásunk, hogy nem nyugszunk addig, amíg ki nem vívjuk a végső győzelmet, a legszebb győzelemnek is a nyugalmas, biztonságos, lehetőleg hosszú béke a célja. És képzeletünk szívesen foglalkozik azzal, ami olyan távol tőlünk. Ez a sok pislantgatás a talán még messzi jövőbe, ha nem is éppen a sokfelé mutatkozó béke-vágyakozás tudatos vagy tudattalan megnyilvánulása, mindenesetre szórakoztató játék és a felnőtt embernek csak úgy szüksége van a játékra, mint a gyermeknek, a felnőtt játéka csak komplikáltabb, mint a gyermeké.
Amilyen természetes, hogy ebben a formában is sokan játszanak pasziánszot, olyan hiba volna, elhitetni magunkkal, hogy máris szinte bizonyosságok, amiket a pasziánsz-kártyák ígérgetnek. A háború végét még sehol sem látni és ameddig azt se tudjuk, melyik tájékról fog ránk köszönteni a hosszabb vagy rövidebb békével biztató megoldás, még azzal se lehetünk tisztában, mit söpört el esztendők hosszú sorára a már egyéves háború, még azt se számíthatjuk ki, mi nem lesz a békekötés után.
Vége annak - mondják - hogy a magyar, ha csak tehette, rohant a külföldre, elkölteni a pénzét. Vége annak, hosszú időre, hogy minduntalan bekukkantunk Párizsba és hogy nyaranta elleptük Itália fürdőhelyeit. A Riviéra elvesztette sok hűséges vendégét, angol tanulmányútról többé nem is beszélünk. Nem fogunk ezentúl Oroszországba kívánkozni, "a külföld magyarjai" úgy el fognak tűnni a világból, mint a gyászmagyarok. 

Ha eddig semmi se tudta leszoktatni őket arról, hogy az idegenben költsék el azt, amit a hazai termőföld ad nekik, most már kénytelenek lesznek itthon maradni és megtanulni, hogy "a nagy világon e kívül nincsen számodra hely." A nagy többségük meg se meri próbálni az entente országaiba való elkalandozást, a többire a mai ellenségek a béke után is olyan görbén fognak nézni, hogy a vakmerő megriadtan száguld vissza az expresszen vagy autón.
Ez is nagyon kérdéses. Mert - hasonló értékű megokolással tippelhetjük azt is, ami ennek a jóslatnak ellent mond, hogy a magyar vándormadarak ezentúl is el fogják lepni a külföldet, hogy Ausztriának, Németországnak és Törökországnak kétszer annyi magyar látogatója lesz, mint eddig, hogy Svájc, Hollandia, Dánia és a skandináv államok szépen el fogják látni azokat a magyar vendégeket, akik régebben az entente-országokba jártak, hogy Amerikába ezentúl se fog kevesebb magyar áthajózni. 

Az se lehetetlen, hogy a Riviérán, ahol mindig szíves fogadtatásra lelt Közép-Európa pénze is, mindjárt a békekötés napján meg fognak szüntetni minden ellenségeskedést és a külföld magyarjai akik nem felejtik el, hogy az entente soha sem gyűlölt minket annyira mint a németeket, erről hamarosan tudomást szereznek. De - kivált, ha az olasz háború nem tart sokáig - az idegenforgalomból élő Olaszország se fog évekig várni annak kifejezésével, hogy különbséget tud tenni osztrák meg magyar közt és hogy ő mindig csak az osztrákot gyűlölte. 

No és ha az entente-országok valamelyike érdemeket talál szerezni akörül, hogy hamarabb jutunk a győzelmünkhöz, mint reméltük... vagy az előzékenységig konciliánsnak mutatkozik a béketárgyalások idején... ez könnyen leszerelhet, egy-kettőre, sok régóta ápolt haragot. És hogy Párizsban vagy Londonban görbén fognak nézni az előkelő magyarra? 

A szállókban meg a vendéglőkben semmiesetre. A magyarságát talán meg fogja róni magában a portás, de a sok pénzét ez is megsüvegeli. 1870-1871-ben is elég nagy volt a gyűlöletesség francia és német között, de a békekötés után minden gyűlöletesség csak három napig tart gróf és portás között.
Csak egy bizonyos, jó lesz, ha az a magyar, akinek kevés a pénze, egy héttel a békekötés után nem siet az entente-országokba. A többi - még ki tudja meddig?! - csupa "meglehet."

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1915-szeptember/kultura/ambrus-zoltan-haborus-jegyzetek-mi-lesz-a-haboru-utan

Az első világháborúban a lövészárkokban szolgálatot teljesítő katonák életét számos betegség nehezítette meg. Korabeli orvosi feljegyzések alapján brit kutatók felállítottak egy százalékos sorrendet a kórházba kerülés okaiból, amelyek között megtalálhatjuk a nemi betegségeket, a tetveket, a reumát, de még a darázscsípést és a hasmenést is. Érdekesség, hogy a különböző harci sérülések nem az első helyeken szerepelnek.

A frontokon előforduló betegségek százalékos aránya

Száz évvel ezelőtt a katonáknak nemcsak a gyilkos repeszektől és golyóktól kellett tartaniuk, hanem komoly küzdelmet folytattak a nemi betegségekkel, a reumával, a lázzal, sőt még a darázscsípések is fenyegették őket - olvasható az újonnan megvizsgált korabeli orvosi feljegyzésekben.
Az egészségügyi panaszok hosszú listáját a nyugati fronton harcoló, mintegy 30 ezer katona tábori kórházakban történő kezelése nyomán állították össze. A közhiedelemmel ellentétben a katonák zöme nem lőtt sebbel, repeszdarabok vagy mérges gáz okozta sérülésekkel érkezett az orvosokhoz. Az összeállított lista számos egyéb betegséget is tartalmaz, ami egyedülálló bepillantást enged a lövészárkokban harcoló katonák életébe.
Az esetek több mint öt százaléka nemi úton terjedő betegségekhez - például a gonorrheához vagy a szifiliszhez - köthető. A kutatók szerint a katonák gyakran látogatták a bordélyokat, hogy egy rövid időre bár, de megszökjenek a pokolból és elfeledjék a borzalmakat. Több kartonban a lövészárok láz (másik nevén pyrexia, főként a keleti fronton: volhíniai láz) szerepelt, amelyet a tetvek terjesztettek, s szinte egyik katona sem menekülhetett előle. Gyakran hivatkoztak kötőszövet-gyulladásra, amely egy gyűjtőfogalomnak számított a lábat ért betegségekre, s melyet legtöbbször a csizma általi feltörés okozott. Jellemző tünet volt a lövészárokláb, amely a hideg és a nyirkosság következménye volt, s amely akár üszkösödéshez is vezethetett.  A kórházba kerülő katonák általában többféle betegségben is szenvedtek.
A lövészárkok egyik leggyakoribb betegsége a tüdőgyulladás volt. A katonák 12 hónapból legalább kilencet térdig álló sárban töltöttek, a fokozott éberség, valamint az alváshiány miatt szervezetük legyengült, nedves és piszkos ruhákban jártak, étrendjükben pedig kevés helyet kapott a zöldség vagy a gyümölcs. A feljegyzésekből ugyanakkor arra is lehet következtetni, hogy mely napokon érkezett nagyobb támadás: ilyenkor volt, hogy napi 300 főt utaltak be a kórházba gáztámadás tüneteivel, máskor pedig például a fogszuvasodás okozta problémákat is ráértek az orvosok kezelni.

Forrás:
http://mult-kor.hu/milyen-betegsegekkel-kuzdottek-a-katonak-a-loveszarkokban-20141010

Tisza István bizonyosan bátrabb ember, mint sem akárhogyan azért mondjon most valamit,mert neki lehet mondani. Számolnia kellett s okvetlenül számolt is avval  - örömmel olvasom Jászi Oszkár cikkét a „Világ”-ban, hogy vétókat kap. Vétókat éppen azoktól, akik a nemzetiségi, legelső sorban román kérdésben látók és bátrak voltak világháború nélkül is. Azoktól, akiket golyónál jobban elnémított, kiformált az államok, a népek, a világok háborúja.
A „Nyugat”-ban ujjongva én irtam volt Jászi Oszkár legnemesebb könyvéről, mely a nemzetiségi kérdést majdnem újra fölfedezte. Mely nem számolt ugyan egy világháborúval, se a demokráciát minden, zűrös-lázas világháborún túlható panaceának mutatta ki. Kötelességnél több hittel hiszen én is, hogy nem a medve bőrére iszunk, bár én még a Tisza István helyén hallgattam volna. Úgy sejtem: ha a magyar nép a háborúval, a román értelmiség pedig népe ügyének ügyes adminisztrálásával nem volna elfoglalva, szintén nyepozvolimoznának.
Vétóznának éppen úgy, mint a nacionálista magyar ellenzéki politikusok avagy mi, a nemzetiségi kérdésnek és demokráciának legnotóriusabb, de legliberálisabb egybe-kapcsolói. Tisza István megint csak arra gondolt, hogy a fajtájabelieknek ne csináljon bajt egy fránya nép-szabadítással. A románok kapnak szebb, jobb, több választó-jogot tudjuk, hogy ez sem sok, még nem is elég, a többiek nem. Esetleg belehal e parciális demokráciába a román értelmiség, de úgy kell neki, mivel konkurenciát csinált a mi úri eltartóságunk magyarjainak.
A háború sorsa valóban katonáink, de egy kicsit (Tisza István is hiszi ezt) Isten kezében is van. Utána nem következhet olyan fizetés, melynél mi szegény, cégéradó nagylelkűek vagyunk. Nekünk meg volt s meg lesz a saját nemzetiségi orvosságunk, de ez nem engedi meg, hogy a magyar nép tovább is a magyar uraké legyen. Átkozott, szép fajta ez az enyém, ez a mienk, mely élete eldobása után is azt üzeni, hogy az ő sorsa a legrosszabb és segítsünk rajta. Talán elmegyünk katonának, orosz golyó elé, de ( figyelni tessék ) igazságaink itt maradnak.

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1914-szeptember/kultura/haboru-es-haboru

Szurony
A szurony vagy bajonett a hosszú lőfegyverek végére illeszthető tőr. Már a 16. században feltalálták, de eleinte nem hadászatban, hanem a vadászatok során alkalmazták, elsősorban vaddisznók leszúrására. A 17. században először a svéd seregben vezették be a szuronyt. A gyalogsági erők pikákat használtak akkoriban a közelharcban, addig a lőfegyverek egyfajta másodlagos szerepet játszottak, hogy tűzzel az ellenség sorait ritkítsák, erejüket gyengítsék. Azzal, hogy döfő fegyvert szerelhettek a muskéták végére, a szuronyok lassan kezdték átvenni a lándzsák szerepét. A 18. században már minden európai hadseregben szuronyos puskákat használtak.
A szúróeszköz használatának elsődleges oka, hogy a muskétákat minden lövésnél újra kellett tölteni, s a közvetlen közelből támadó ellenségre nem mindig nyílt alkalom lőni. Azonkívül a tűzzel sem tudták minden esetben likvidálni a támadókat. Manapság sorozatosan lövő gépfegyverekre is tesznek szuronyt, mivel a közelharcokban nem mindig van lehetőség elsütni a fegyvert. A másik oka, ha kifogynak a töltényből, akkor valamiképp védekezni tudjanak a katonák.
Érdekesség, hogy az első világháború során a németek fűrészes élű bajonetteket fejlesztettek ki, amelyek elméletben a bordákat fűrészelték volna el. Az 1907-es hágai egyezményre hivatkozva, mely kimondta a mértéktelen sérülést okozó fegyverek tiltottságát, betiltották a frontvonalakon.

A géppuska
Önműködő, sorozatlövés leadására alkalmas lőfegyverek léteztek már az első világháború kitörése előtt is, igazi hírnévre mégis 1914 után tettek szert, amikor a géppuskák  a lövészárok-háborúkban vették nagy hasznukat a beásott katonák. A háború elején leginkább védekezésre használták őket. Az egymást fedező géppuskafészkek gyakorlatilag leküzdhetetlen akadályt állítottak a rohamozó gyalogság elé, akik tömegesen lelték halálukat a jórészt az arcvonal két oldalán felállított automata fegyverek kereszttüzében. A fegyverek 1915-re már a frontvonalak talán legfontosabb tényezőivé váltak. Betonfedezékeket kaptak, de kifejezetten offenzív célokra is kiválóan alkalmasnak bizonyultak. A géppuska kiváló hadrafoghatóságát először a németek ismerték fel, és nagy számban kezdtek el automata fegyvereket bevetni, kezdeti sikereik is részben ennek köszönhetők.

A harckocsi
A harckocsit, avagy a bakák elnevezése alapján tank, a fronton tapasztalt irdatlan emberveszteség és a lövészárok-háború nehézségei tették szükségessé. A tervezők szeme előtt egy olyan jármű lebegett, amely képes leküzdeni az útjába kerülő árkokat, akadályokat, megvédi a gyilkos géppuskatűzzel szemben is a benne ülőket, és fegyverzetével megtisztítja az utat az előretörő gyalogság előtt. Elsőként a britek ismerték fel a páncélosok jelentőségét. A fejlesztés nagy erőkkel indult meg, és 1916 januárjában bemutatták az első működőképes harckocsit, a Big Willie-t. A gyártás megindulása teljes titokban zajlott, különböző fedőneveket eszeltek ki, a Big Willie, másik nevén Mother, valamint az abból kifejlesztett Mark I a hivatalos iratokban csak mint Water Carrier szerepelt. Mivel ennek rövidítése félreérthető lett volna, született meg a TANK fedőnév. A jármű egyre korszerűbb lett, a későbbi típusokról már elmaradtak a kanyarodáshoz szükséges segédkerekek, és a korábban többfős vezetőgárda és a motorhoz szükséges gépészcsapat létszáma is fokozatosan csökkent. Egyre jobbak lettek a technikai mutatók is. A folyamatosan modernizálódó Mark-szériából legnagyobb számban a Mark V típust és annak változatait gyártották.

A gyorstüzelő ágyú
A gyorstüzelő ágyú képzett tüzérek kezében igencsak hatékony fegyvernek bizonyult, mivel percenként akár hússzor is tüzelhettek vele. Először a franciák vetették be nagyobb számban híres hetvenötösüket, amelyből már a háború kezdetekor négyezer darabbal rendelkeztek. Az addigi ágyúkkal szemben újítást jelentett a hidraulikus ütközés-gátló, ami lecsökkentette a fegyvercső visszarúgását annyira, hogy a két kerék lefékezése elég volt ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes elsütés után újra a kiinduló helyzetbe visszatolni az ágyút és újra célozni. Gyorsaságának és pontosságának köszönhetően korszakának legjobb gyorstüzelő ágyújának tartották, mire befejeződött a háború, addigra már több mint tizenkétezer darab hagyta el belőle a gyárat.

A páncélvonat
A páncélvonat ötletével az oroszok álltak elő 1914-ben, az eszközt már a háború előtt fejlesztettek. Korábban, például a búr háborúban is kísérleteztek már megerősített vonatok bevetésével, és az orosz mérnökök pedig felhasználták ezeket a tapasztalatokat. A páncélvonatokba négy szerelvényt építettek, géppuskával, vagy kis kaliberű lövegekkel felszerelve, és két vezérlő kocsiból álltak, a vonat elején és végén egy-egy lapos oldalfalú kocsi szolgálta a biztonságot. A háború kitörésekor a páncélvonatokat azonnal bevetették Galíciában. A harcok előrehaladtával egyre nagyobb, fejlettebb páncélvonatokat építettek. Ezekhez az erődépítészetből és a hadihajók kialakításából vették az ötleteket. Az új vasúti-cirkálókat 1916-tól kezdték el építeni. Ezeket egy alacsony oldalfalú kocsira építették fel, beépítettek két 60 LE-ős benzinmotor, ami 45 kilométer/órás sebességre volt képes gyorsítani az eszközt. Fő fegyverzete egy-egy 57 milliméteres gyorstüzelő Nordenfelt ágyú volt a kocsi két végén. A szerelvényhez tartozott még 2 darab, kéttengelyes vágány-teherautó is. Az orosz sikereket látva az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében is elkezdték a páncélvonatok építését.

A léghajó
A léghajót, mint szállítóeszközt már a világháború előtt is ismerték, katonai alkalmazására azonban nem gondoltak. 1914-ben a katonai vezetőknek még nem sok elképzelésük volt arra nézve, hogyan is tudnák ezeket a nagyméretű és a repülőgéphez képest lomha járműveket a csatákban alkalmazni. Mivel azonban ezek a monstrumok lényegesen nagyobb magasságba tudtak emelkedni és stabilabbak is voltak, mint a kezdetleges harci repülőgépek, hamarosan találtak nekik feladatot. A szikratávíróval, elektromos bombakioldóval, sok egyéb más műszerrel rendelkező német léghajók több vállalkozást hajtottak végre, nagy hatótávolságuknak köszönhetően Londont is többször bombázták. Kevés kárt okoztak ugyan, de jelentős élőerőt és haditechnikai felszerelést kötöttek le az ellenség hátországában. Emellett felderítő feladatokat is elláttak, mint például 1916-ban a skagerraki tengeri ütközet előtt. Térfogatuk folyamatosan növekedett, összesített motorteljesítményük pedig hatszáz lóerőről kétezer lóerőre emelkedett. Ám 1916 végétől a repülőgépek „utolérték” a Zeppelineket, a következő évben ki is vonták őket a nyugati hadszíntérről.

Az akna
A lövészárok-háborúk egyik fontos eleme lett az ellenség mozgásának akadályozása. Ennek az egyik leghatékonyabb eszközévé vált az akna, amit álcázva helyeztek el a lehető legnagyobb pusztítás érdekében. Az aknák önműködően vagy irányítással robbantak. Az önműködő aknaműködésbe lépésekor bekövetkező robbanást maga a céltárgy idézte elő, amely lehetett személy vagy technikai eszköz - a harckocsi megjelenése ezek jelentőségét is megnövelte. Az irányított akna robbanását időzített (késleltető) szerkezet vagy az aknát megfigyelő katona végezte. A megfigyelt akna elektromos gyújtásra működött. A háború kezdetén jobbára az orosz és a szerb csapatok alkalmazták. Előnye volt, hogy rejtekhelyen tartózkodó katona hozta működésbe. Különösen visszavonulás során okozott jelentős veszteséget az arcvonal mögött előretörő támadó félnek. Az aknát a tengeren is alkalmazták, ahol akár kilométeres aknazárakat is telepítettek, ami a hajók egyik legfőbb ellensége lett.

A kézigránát
A kézigránát is létezett már az első világháború előtt is, de igazán nagy pusztítást a lövészárok- hadviselés során tudott kifejteni, ekkor ugyanis egészen közel kerültek egymáshoz a harcoló felek. A frontokon a gyalogos katonák állandó fegyverévé vált ez a működési elv szempontjából igencsak egyszerű szerkezet. A legnagyobb hasznát akkor vették, amikor a katonák jól beásott ellenséget támadtak, ekkor ugyanis a puskának és a szuronynak nem sok hasznát vették, míg kézigránátok segítségével képesek voltak tüzérségi támogatás nélkül is megtisztítani a lövészárkokat.

A lángszóró
Ez a fegyver már csak azért is érdekes, mert annak ellenére, hogy a német hadsereg vetette be először a fronton, feltalálója egy magyar ember, Szakáts Gábor volt. A feltaláló számos egyéb harceszközt szabadalmaztatott, ám egyik sem volt olyan félelmetesen hatékony, mint a lángszóró. Amikor a német csapatok először hajtottak végre támadást a szerkezettel, a francia katonák hanyatt-homlok menekültek a német lángszórós osztagok elől. Pszichológiai hatása sok győztes csata megvívásához segítette hozzá a német hadsereget, bár ezek a győzelmek nem voltak jelentősek a háború egészét tekintve. Működési elvük az 1915-ös prototípus óta nem változott, eltérés csak külsőségekben, illetve a hajtó- és gyújtóanyagok összetételében lelhető fel. Szintén a Nagy Háború betonbunkerekkel megerősített lövészárkaiban derült ki, hogy ez a félelmetes fegyver a három méter vastag betonfalat is képes száznegyven fokra hevíteni, s ezzel kiűzni a védőket biztosnak hitt állásaikból.

Harci gázok
Az első világháborúban bevetett harci gázok voltak az első, mai értelemben vett tömegpusztító fegyverek. Hatásuk annyira szörnyű volt és olyan maradandó emlékeket hagyott a frontot megjárt katonákban, hogy Adolf Hitler, aki a saját bőrén érezhette a hatásukat, húsz évvel később még a legkilátástalanabb helyzetben sem adott parancsot ilyen fegyverek bevetésére - ahogy a második világháború során, a többi ország katonai vezetői sem. Az elsősorban támadó fegyverként ismert, de védő fegyverként is használható vegyi fegyver, a harci gáz az élő szervezetben okozott vegyi változások révén tette harcképtelenné a katonákat, súlyos esetben halált is okozhattak. A különféle izgató és mérges gázok gyakorlati hadrafoghatóságának ötlete Franciaországból ered. A francia haderő már a világháború kitörésekor rendelkezett mintegy harmincezer darab brómecetészterrel töltött kézigránáttal, amelyeket eredetileg a francia rendőrség rendelt meg. Az első vegyi fegyver, amelyet az első világháború során alkalmaztak is, egy szintén brómecetészterrel töltött puskagránát volt, amelyet 1914 augusztusában az argonne-i erdőben használt a francia hadsereg. A mustárgázt először 1917-ben vetették be a németek a belgiumi Ypres mellett; a britek és a franciák ellen. A háború végére a szövetségesek is elő tudták állítani a szert, amelyet 1925-től a genfi egyezmény, illetve 1993-tól a Vegyifegyver-tilalmi Egyezmény is tiltólistára helyezett.

A repülőgép
Alig néhány évvel a Wright fivérek első repülése után megszülettek az első hadrafogható repülőgépek. Bár az ellenségeskedések megkezdésekor gyakorlatilag egyik hadviselő félnek sem volt semmilyen elképzelése arra nézve, hogy miként lehetne a repülőgépet, mint fegyvert felhasználni, a háború végére a légierő önálló fegyvernemmé vált, ezzel párhuzamosan pedig a technológia is óriásit lépett előre. Rendkívüli mértékben fejlődtek a repülőgépek, a motorok, a fedélzeti és bombafegyverek, a híradástechnika és a légvédelem is. Ezeket a tényezőket összevetve megállapítható az antant egyértelmű fölénye, mely elsősorban a repülőgép átgondolt alkalmazásának terén, valamint a fegyvernemen belüli specializáció magas fokában mutatkozott meg, de az esetek többségében a haditechnikában is a központi hatalmak előtt jártak. Az anyagcsatát nehezen bíró, a harcok végén egyértelműen védekezésre kényszerített Németország viszont a vadászrepülőgépek fejlesztésében és alkalmazásában tudott kiemelkedőt nyújtani.

Források:
http://www.honvedelem.hu/cikk/45500_az_elso_vilaghaboru_tiz_leghalalosabb_fegyvere
http://hadtortenet.hu/node/1095