1848-49-diki szabadságharczunk nagy alakja, a dicsőséges és legendás magyar hadak fővezére Görgei Artúr tábornok május 21-én meghalt Budapesten, életének 99-ik esztendejében.

Késő öregkorig vas egészséges volt, s a bár az utóbbi években többször ágynak dőlt, mindig sikerült visszanyernie egészségét. Mostani betegsége végzetes volt s május 21-ére virradó hajnali egynegyed kettőkor, épen Budavár 1849-iki visszavételének évfordulóján, közeli hozzátartozói körében örökre lehunyta szemét, a mely hazánk történetének annyi döntő fordulatát látta.

Temetéséről úgy intézkedtek, hogy Budapesten a kerepesi-uti temetőben helyezik örök nyugalomra.

1818. január 30-án született Görgei Artúr, az 1848-49-es szabadságharc egyik legtehetségesebb hadvezére, akit a világosi fegyverletétel után a bűnbak szerepére kárhoztattak. Görgei élete nagy részét azon igaztalan váddal kellett leélje, hogy elárulta a magyar szabadság ügyét, de talán ennél is fájdalmasabb lehetett számára, hogy a nemtelen támadásokat gyakran éppen 1848 hőseitől szenvedte el.

A szabadságharc híres tábornoka Görgey Artúr néven látta meg a napvilágot, 1848 során azonban úgy döntött, elhagyja nevének nemesi származására utaló -y végződését, így azontúl Görgei formában írt alá. Az előkelő, ám szerényebb sorban élő családból származó fiatalember előbb a lőcsei és késmárki líceumokban tanult, majd édesapja nyomására a tullni utásziskolába került. Az ifjú Görgei Artúr a szabadságharc számos tisztjéhez hasonlóan a császári seregben kezdte meg pályafutását, és 1842-re már huszárfőhadnagyi rangig jutott, ám a természettudományok iránti érdeklődése miatt három évvel később kilépett a szolgálatból. Görgei ezután a prágai egyetem hallgatójaként vegyészetet tanult, diplomáját pedig éppen az 1848. évi sorsfordító események előtt szerezte meg, miután a kókuszolaj zsírsavairól írt dolgozatát elküldte mentorának, Josef Redtenbacher professzornak. A férfi ígéretes tudományos karrier elé nézhetett, hiszen tanulóévei alatt felfedezte a laurilsavat, és jóllehet, a pesti egyetemen sikertelenül pályázott egy megüresedett katedrára, Redtenbacher Lembergben igyekezett neki tanársegédi állást szerezni.

Ezen ígéretes pálya hajnalán, 1848 márciusában azonban Pesten váratlanul kitört a forradalom, a rohanó események közepette pedig Görgei úgy döntött, a kutatások előtt a haza védelmére fordítja erejét. A Batthyány-kormány felhívására májusban Pestre utazott, a következő hónapban pedig századosi rangban a győri zászlóaljban kezdte meg szolgálatát. A tehetséges és értelmes katona természetesen nem sokáig maradt ilyen alacsony pozícióban: a nyár végére már őrnaggyá és a Dunától keletre fekvő területeken szervezett népfelkelés parancsnokává lépett elő.

Görgeinek kulcsszerepe volt a magyar honvédseregek legelső, Pákozdnál kivívott győzelmében, mivel csapataival megakadályozta Jellasics egyesülését a Roth és Filippovics vezette erőkkel, később, október 7-én, Ozora mellett pedig oroszlánrészt vállalt a meghátráló horvát jobbszárny bekerítésében. Ebben az időben a határozott tiszt más módon is felhívta magára a figyelmet, szeptemberben ugyanis ő fogatta el a Jellasicsnak kémkedő Zichy Ödönt, akit – egyetlen arisztokrataként 1848–49 során – hazaárulásért később fel is akasztatott. Görgei az ozorai siker mellett valószínűleg ezen erélyes fellépésének köszönhette, hogy a Kossuth vezette Országos Honvédelmi Bizottmány még ebben a hónapban tábornokká léptette elő, és főszerepet szánt neki a további hadműveletekben.

Görgei Artúr tehát már tábornoki rangban vett részt az október 30-i vesztes schwechati csatában, két nappal később pedig elnyerte a feldunai hadtest parancsnokságát, melynek élén a határ védelmét, majd a Habsburg offenzíva megindulása után a császári erők feltartóztatását kapta feladatul. Miután Perczel felelőtlen módon csatát vállalt és vesztett Mórnál, Görgei nehéz helyzetbe került, hiszen egyedül kellett volna megvédenie Pest-Budát és az ország keleti területeit Windisch-Grätz sokszoros túlerejével szemben. Kossuth ezzel a paranccsal – nem első alkalommal – teljesíthetetlen feladatot adott tábornokának, a felháborodott hadvezér azonban önállósította magát, 1849. január 5-i váci nyilatkozatával pedig politikai szempontból is saját útra tért, ugyanis abban a ’48-as értékek és célok mellett tett hitet. Ennek megfelelően Kossuthtal később nem csak hadi, hanem kormányzati kérdésekben is konfrontálódott, mivel ellenezte a Függetlenségi Nyilatkozatot és a Habsburg háztól való teljes elszakadást.

Görgei ugyanakkor ellenvéleménye dacára lojális maradt a debreceni kormányhoz, két hónapos felvidéki téli hadjáratával pedig időt és értékes zászlóaljakat nyert a Tiszántúlon újraszerveződő magyar erők számára. Görgei Artúr megnövekedett tekintélyét jelzi, hogy Dembinszki Henrik kápolnai veresége után a tisztek jelentős része őt akarta megtenni fővezérnek, ám Kossuth végül Vetter Antalt nevezte ki a tábornok helyett. Más kérdés, hogy később így is ő lett a honvédsereg első embere, Vetter ugyanis márciusban váratlanul megbetegedett, és éppen Görgeit választotta meg a maga helyére, aki ezáltal kulcsszerepet játszott a tavaszi hadjárat sikerében, majd Buda május 21-i bevételében.

A tábornok 1849 júniusára érte el pályafutása csúcspontját, ám a beígért újoncok híján a Vág irányában indított támadása sikertelenül zárult, Haynau és Paszkievics herceg intervenciós erőinek együttes támadása pedig az ő sorsát is megpecsételte. Görgei június 28-i győri veresége után négy nappal, Komárom mellett súlyos fejsérülést szenvedett, miután azonban felépült, másodszor is végrehajtotta azt a bravúros manővert, amivel 1848–49 telén túljárt a császáriak eszén. Az „áldozat” ezúttal I. Miklós (ur. 1825-1855) négyszeres túlerőt képviselő hadserege volt, mely tehetetlenül próbálta elcsípni Görgeit a Felvidék bércei között; a cár 1849 nyarán valósággal őrjöngve követelte tábornokaitól, hogy leckéztessék meg a pimasz katonát, aki július 13-a után Komáromból Tokajba, majd Aradra vonult, ahová két nappal a döntő temesvári vereség után, augusztus 11-én érkezett meg. Ekkor már az utolsó remény is elveszett arra nézve, hogy sikerül kitartani a császári és cári seregek együttes nyomása ellen, ezért Kossuth lemondott minden tisztségéről, és a megérkező Görgeit ruházta fel a teljhatalommal, aki tábornokaival egyetértésben augusztus 13-án, Világosnál letette a fegyvert.

Görgei Artúr beszédes módon nem Haynaunak, hanem Paszkievics orosz hercegnek adta meg magát, ez pedig meghatározta sorsát: „életre ítélték”, ugyanis az intervenció sikerére roppant mód büszke Miklós cár mindent elkövetett azért, hogy a tábornok ne jusson a hóhérok kezére. Ennek eredményeként Görgei az aradi tizenhármakkal és számos nála alacsonyabb rangú tiszttel ellentétben a bitófa helyett klagenfurti őrizetbe került, reputációját pedig tovább rontotta, hogy Kossuth Lajos vidini emigrációjából egy meglehetősen igazságtalan levelet írt, melyben a szabadságharc egyik legáldozatkészebb hadvezérét árulással vádolta meg.

Világos és a többi tábornokhoz képest enyhe büntetés miatt Görgei hamarosan az elbukott háború első számú bűnbakja lett, aminek elviseléséhez a férfinak Klagenfurtban, majd 1867 után Visegrádon és Budapesten is hatalmas lelkierőre volt szüksége. Görgei Artúrt ugyanis igen hosszú élettel áldotta(?) meg a sors: 1916-ban, 98 esztendős korában hunyt el. A tábornokot a Világos utáni majd’ hét évtized alatt rengetegen hazaárulóként átkozták, ez a vád pedig a fegyverletétel után több mint 160 évvel is parázs vitákat gerjeszt a tudósok és a történelem iránt érdeklődők köreiben. Áruló volt -e Görgei? Úgy vélem, erre a kérdésre a „nem” a helyes válasz. Görgei Artúr egy volt nemzetünk azon balszerencsés személyei közül, akiknek vészterhes időkben rossz lehetőségek közül kellett felelősségteljesen választania.

Forrás:
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1818_januar_30_gorgei_artur_szuletese/

Belgium Flamand régiójában zajlott le a II. Ypresi Csata 1915. április 21. és május 25. között. Itt vetették be először a németek a klorin harcigázt. A Kanadai Expedíciós Hadtest állásait április 22-én támadták klorinnnal a németek, ennek ellenére a kanadaiak tartani tudták az állásaikat, majd 17 nappalon és éjjelen keresztül súlyos harcok bontakoztak ki, ahol szó szerint egyetlen egy percre nem némultak el a fegyverek.

Itt teljesített önkéntes szolgálatot John McCrae alezredes, aki nem csak katona, hanem orvos és költő is volt. Május 2-án vesztette el a harcmezőn közeli jó barátját Alexis Helmert.
A sors mostoha fintoraként neki kellett a temetési szertartást megtartani, ami alatt észrevette, hogy milyen gyorsan nőnek a pipacsok az Ypresi ütközetben elesettek sírján. Ennek hatására a következő nap egy katonai mentőautó platóján megírta az első világégés egyik legnépszerűbb és legtöbbet idézett versét a In Flanders Fields-et.

Flandria mezején

Flandria mezején pipacsok nőnek
Keresztjei közt egy temetőnek
Ez jelöli a mi helyünket;
s bár fenn az égen
Még bátran szól a pacsirta ének
Lenn, az ágyúdörgésben
nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak,
kik pár napja még
Éltünk, elestünk, ragyogott
ránk a naplemente
Szerettünk, szerettek minket
s most itt a vég,
Flandria mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;
Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;
Vigyétek Ti azt magasra tartva.
De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak
Mi nem tudunk aludni,
bár pipacsok nyílnak
Flandria mezején.
(Fordította: Nika Géza)

Az Antant propagandagépezete szinte azonnal felhasználta az alkotás népszerűségét újoncok toborzására és háborús kötvények értékesítésére.
A vers hatására pedig az elesett katonák sírján nyíló skarlátvörös pipacs a világ egyik legismertebb szimbólumává vált.

Miután a zsűri nehezményezte a bloggal kapcsolatban, hogy túl személytelen lett ezért egy nyúlfarknyi rovattal próbálom ezt az igényt kielégíteni. Alapvetően  három rövidke témát fogok körbejárni ebben a bejegyzésben és ezek után kivonom magamat a sorokból, vagyis nem lesz ilyenről több szó.

Ki is az-az R.Márti Lilla?
Talán egy blog esetében a létrehozó személye is fontos és bár én bizonyos mértékben próbáltam elvonatkoztatni magamtól itt a blog témája miatt, most ezt a kis falat mégis le kell bontanom. A "kreatív" monogram/blogger név a Rózsa Márti (hivatalosan Márta, de azt majd 10-20-30 év múlva inkább...) Lillát takarja. Nem szeretném a bemutatkozással fecsérelni senki idejét így röviden én: 18 éves lány,aki a szegedi Deák Ferenc Gimnázium, humán tagozatos(?) tanulója. Emelten tanulom a magyar és történelmet már negyedik éve és ennyi, így állunk 2016-ban. 

Decembertől annyi változás történt, hogy a koromhoz hozzáadtunk egy évet és a nyár folyamán lecseréltem a Deák padjait  az SZTE- BTK magyar alapszakjára.

Alapinformációk blogról: 
A Regényben a történelem pályázatra készült az egész blog. Az első világháborúval kapcsolatos cikkek kis gyűjteménye, valamint Tompa Andrea Fejtől s lábtól regényének elemzése a témája. 

Hogyan készült az esszé?
Mint egyszerű gimnazista sajnos nem sok fogalmam volt arról, hogy hogyan is kellene nekikezdeni egy ilyen monumentális (eleinte rettegtem a tízezer karaktertől, majd a végén már a négyszerese is alig volt elég.) munkát. Erdélyi Eszter kiváló magyartanárnőm tanácsára hallgatva először vázlatokban összefoglaltam az érinteni kívánt pontokat a regényből, amelyeket ő később elbírált. Majd ezek után, ahogy az lenni szokott (nálam legalább is mindig ez van) elraktam a fiókba a vázlatot és soha többé nem vettem ki. Az októberi borongós vasárnapokon elkészült egy húszezer karakteres esszéváltozatom, amire a tanárnő nemet mondott. Legalább is a végére... Ezt követően az őszi szüneten első napjai, akárcsak az iskolanapok, hajnali ötkor kezdődtek és hatalmas fekete tea adagok elfogyasztását követően elkészült a végleges esszé. A közel tizenkét oldalas szöveg végül több korrigálás során elnyerte a végleges külalakját is, amit aztán a bejegyzésbe való beillesztést követően kezdhettem is újra. 
Az esszéírás fáradalmainak kipihenése közben kiegészítő anyagokat válogattam össze a világháborúról. Külön köszönet illeti a tanárnőt, aki elvállalta, hogy Tompa Andreával és a regénnyel kapcsolatban gyűjt bibliográfiát és mindemellett még hajnalok hajnalán is átolvasta a legapróbb változtatások miatt is a szinte kisregénnyé kinövő elemzést.
Magáról az esszéről külön megszeretném említeni, hogy nem véletlen nem jelöltem meg felhasznált forrásanyagot benne. Alapvetően a tiszta olvasás és értelmezés híve vagyok, így nem olvastam utána a regénynek sehol. Kivételnek tekinthető talán, hogy miután június elején megkaptam nyári olvasmánynak a moly.hu-n átfutottam az értékeléseket, nem a legnagyobb alapossággal. 

Értékelés a blogról

Tompa Andrea regényét Erdélyi Eszter tanárnőtől nyári kötelező olvasmányként kaptam. A tanárnő évek óta oszt ki az emelt szintes csoportjaiban minden végzősének egy-egy kortárs író által írt regényt, amely az elmúlt pár évben kerültek kiadásra. A szerzők közt vegyesen szerepelnek már befutottnak számító írók is és elsőkötetesek is. Heti egy órában mindenki ismerteti az olvasmányát, majd ha ennek vége megszavazzuk a közösen is olvasandót, aminek az íróját később meg is hívjuk az iskolába egy író-olvasó találkozóra.
A regényt (a tanárnő által megerősített feltételezéseim szerint) az írásaimban utolérhető hasonló fogalmazásért és a többszörösen összetett mondatok iránti megmagyarázhatatlan vonzalmam miatt kaptam. Valamint, a regény a finomságával hasonló a jellememhez, ahogy erre a tanárnő felhívta a figyelmemet.
Eleinte be kell vallanom kissé idegenkedtem (bár lehet inkább a félelem lenne a jobb kifejezés) a könyvtől, amit a különböző internetes oldalakon említett monumentalitása és összetettsége váltott ki belőlem. Egyszerűen féltem, hogy nem tudom majd megérteni. Az első pár fejezet során, miután már saját tapasztalataim voltak a szöveggel ez a félelem kezdett szertefoszlani. Minél tovább haladtam a történettel, annál jobban ráéreztem az ízére. Sikerült megértenem a családtól elszakadó lány kálváriáját és az elnyomott fiúba is lassan bele tudtam szerelmesedni. Ma már pedig el sem tudom őket különíteni és kedvencet választani közülük, hiszen ők egy érme két oldala. A Regényben a történelem című pályázat segített csak jobban elmélyedni a regény alaposan felépített világában és sajnos a terjedelem visszafogása érdekében (és a közelgő határidő miatt is) a mű által ébresztett gondolatokat tömörítve kellett publikálnom az esszémben.
Mindezek fényében azt hiszem kijelenthetem, hogy egy remek, elgondolkodtató művet volt lehetőségem elolvasni Tompa Andrea írónőnek és Erdélyi Eszter tanárnőnek is köszönhetően.

Mire a levelek lehullottak, a katonák ugyanott voltak, ahová néhány hónappal korábban kivezényelték őket, igaz, ekkora Németország már lerohanta Belgiumot és megkezdte Franciaország megszállását, novemberben azonban por került a harci gépezetbe, s egy több hónapon át tartó, idegfeszítő állóháború vette kezdetét.

Ebbe egy rövid időre csak az ünnepek hoztak némi pauzát, amely karácsonyi tűzszünetként égett a köztudatba. A nem hivatalos, széleskörű, protest jellegű tűzszünet kvázi-mitikus jellegének kissé ellentmond, hogy éppen a napokban látott napvilágot egy új elmélet, miszerint az 1914-es karácsonyi béke korántsem volt elszigetelt jelenség, s a későbbi években – ugyan sokkal kisebb mértékben, de – ugyanúgy elhallgattak a fegyverek. Thomas Weber, a Hitler első háborúja című könyv szerzője szerint a fraternizáció a katonák magánakciója felett napirendre nem térő parancsnokok kemény szavú rendreutasítása után is tartott. 

Ezt támasztja alá egy kanadai származású, a franciaországi Vimy-hídnál szolgálatot teljesítő veterán elbeszélése is. Ronald MacKinnon a 17. bajor tartalékos gyalogezreddel ápolt bensőséges viszonyt, amelynek tagjaival "békeidőben" szót és cigarettát váltott. Érdekesség, hogy a közelben állomásozott a 16. bajor „List” tartalékos gyalogezred is, Adolf Hitlerrel a soraiban, bár karácsonykor ők sem teljesítettek szolgálatot. A karácsonyi béke szelleme óvatos becslések szerint 100 ezer brit és német katonát érintett meg a nyugati fronton, a parancsnokok legnagyobb megdöbbenésére pedig nem egyszer előfordult, hogy a férfiak élelmiszerrel és ajándékokkal emlékeztették egymást az otthon kihunyóban lévő melegére.

A karácsonyi béke előzményei közül kiemelkedik a 101 brit szüfrazsett asszony által aláírt Nyílt Karácsonyi Levél, valamint XV. Benedek pápa felszólítása, amelyben a katolikus egyházfő figyelmeztet: „legalább azon az éjjelen hallgassanak el a fegyverek, amikor az angyalok énekelnek”. Ugyan hivatalosan mindkét kezdeményezést lesöpörték az asztalról, a katonák körében kedvező fogadtatásra talált az elképzelés, bár erősen kérdéses, hogy ezek egyáltalán eljuthattak-e hozzájuk.

Az első békemotívum a németek nevéhez fűződött, akik Belgiumban, Ypres tartományban feldíszítették a lövészárok körüli területet, gyertyákat gyújtottak, karácsonyfát díszítettek és énekeltek. Erre válaszul a britek is rázendítettek a maguk karácsonyi dalaira, a „senki földjén” pedig ajándékokkal (élelmiszer, dohány, alkohol, különböző szuvenírek, úgy mint gombok, sisakok) lepték meg egymást a katonák. A tüzérségi ágyúk némaságukkal tüntettek, miközben alkalom nyílt az elesettek holttesteinek összegyűjtésére, eltemetésére.

A következő évben a szövetséges parancsnokok – látva a hol csak szentestére kiterjedő, hol egészen az újév első napjáig elhúzódó tűzszünet „sikerét” – nyomatékkal utasították az alattuk állókat, hogy eszükbe ne jusson megismételni az egy évvel korábbi skandalumot. A tiltás azonban nem vezetett eredményre, bár az 1914-et követő évek karácsonyi tűzszünetei jóval sporadikusabbá, ad hoc jellegűvé váltak.

1914 emléke 1915-ben még élénken élt, ekkor is történt ajándékozás, össznépi dalolás, sőt, egy futballmeccsre is sor került a franciaországi Laventie falu közelében, ötven-ötven ember részvételével – emlékezett vissza a 2001-ben, 106 évesen elhunyt brit veterán, Bertie Felstead.„Hello Tommy, hello Fritz” – hangzott az üdvözlés, a katonák kezet ráztak, majd jöttek az ajándékok: német sör, kolbász, gomb, hús, keksz, minden, ami az embereknél volt. A játéknak egy brit szakaszvezető vetett véget, aki visszaparancsolta a katonákat a lövészárkokba, majd fennhangon kijelentette: „a hunokkal harcolni, nem pedig barátkozni kell”.

A hatóságok minden erővel azon voltak, hogy a közvélemény ítélőszéke előtt a fraternizáció leghaloványabb látszatát is elkerüljék, ezzel pedig elhárítsák a morális vereséget kiáltók vádját, jóllehet, a brit újságok sorra jelentették meg a német és brit katonák barátságát ábrázoló képeket és rajzokat. A háborús gépezet elszabadulása, a katonák végtelen elcsigázottsága 1916-1917-re már olyan mélyen gyökerező, kipusztíthatatlan gyűlöletet plántált az emberekbe, hogy a tűzszünet – akár egyetlen napra is – szinte teljesen elképzelhetetlenné vált. Egy-egy üdítő példa azonban ezekben az esztendőkben is akadt, mint ahogyan azt MacKinnon beszámolója és Weber bizonyítékai is tanúsítják.

Forrás:
http://mult-kor.hu/20101224_igy_unnepeltek_a_fronton

Az alkonyat az orosz síkon éppolyan volt, mint odahaza. Nem látszott az égen, hogy valakinek ott külön gondja volna az emberek két nagy seregére, amely földbe van ásva, az utolsó emberig jobban el volt rejtve egymás elől, mintha fekete és vörös hangyák két serege viselne a fűszálak közt hadat.

Hat apró kis legény ugrált előre, egy tizedessel meg egy hadapródjelölt őrmesterrel, hogy a leégett falu üszkös bal végétől valami 1500 lépésnyire megszállja az útvonalat, s ott gyorsan fedezékbe kaparja magát, ahonnan reggelig figyelhesse az éjszakát.

Madarak suhantak át a levegőben, fűszálat vittek a csőrükben vagy bogarat. Távolról ágyúdörgés hallatszott s elszórt puskalövések, kettős csattanással; néha, mint egy dongó, zirrent a fül mellett egy-egy golyó.

Csatatéri esti csönd.

- No, hál' istennek - szólt a hadapródjelölt őrmester, és elterült a maga ásta fedezékben.

Mozdulni sem bírt már, egyetlen tagját nem bírta továbbmozgatni. Oda volt. Fájt a gerince, a nyúlt agyveleje, az összes csontjai és kötései, de különösen a gerincvelő, amit egészen agyoncsigázott a súlyos szerelvény cipelése: az utolsó héten valami százhúsz kilométert meneteltek.

Hirtelen valami csodálatos édes kis hang csapta meg a fülét. Megint felnyitotta a szemét, mert azt hitte, megőrült. A nyitott sírforma fedezék sötét homokjában találta magát, s nem volt semmi nesz. Tudta, hogy a hét embere szintén be van ásva, és most ugyanígy fekszik a meleg homokban. Kötelesség hajtotta, hogy fel kellene állani, hogy az őrök figyelnek-e vagy nem, de nem volt ereje, ha mindjárt egy egész orosz támadás jönne sem.

Egyszerre csak megint hallja azt a furcsa hangot. Vékony és kedves, síró és csiklandozó... Macskanyávogás, fiatal kiscica nyivákolása...

Tágra nyitotta a fülét. Macska!... Hol van itt macska?... Macska!... Régen elmúlt örömök és boldogságok villantak eszébe. A kislányait látta, ahogy a fehér cicákkal hempergőztek. A kisgyerekének a hangját hallotta, mint otthon a nagy diófa alatt, ahogy a kismacskát cipelte. Cince maga is annyi, mint egy rózsaszínű kiscica...

- Cic, cicc!... - hallotta jobbról is, balról is.

Felkönyökölt.

Az emberei mind ott dugták ki a fejüket a fedezékük szélén, és kíváncsian, vigyorgó képpel nézték.

- Cic - mondta mind -, cic!...

A kis barna macska óvatosan ott lépkedett a fekete homokban, fehér folt volt a bögyén, s a mancsai fehérek voltak, olyan tiszta fehérek, olyan frissen mosott fehérek, amilyen kormosak és homokpiszkosak voltak ők, a kényes emberek.

- Cici, cicicic!...

S már az egyik legény ott mászott hason előre a cica után, és ravaszul, lappangva, becsapva igyekezett az ártatlant elcsípni.

- Vigyázz, elszaladt - kiáltotta ijedten valamelyik, de már akkor a macska kézben volt.

Boldogan vihogva fordult meg vele a honvéd, nagy bajuszú öreg magyar, és úgy csúszott vissza a fedezéke felé, mint egy vastag, nagy földi féreg, amely sohasem tudott lábon állni, és emelt fővel nézni az égre...

- Tudsz magyarul, cicu?... - mondták az emberek, és nevettek.

- Az apád csillagát, hogy tud karmolni! - mondta a vén honvéd, s büszkén mutatta az orrát, amit megkarmolt a kismacska. - Még leszedné róla a bőrt!

- Add ide nekem. Nem tudsz te avval bánni!

- Nem kell úgy megszorítani!

- Nem való ilyennek a kezébe a macska!

- Add csak ide! - hallatszott mindenfelől egy-egy szó. A nyolc ember mind a macska után vágyott.

Körös-körül nem látszott senki és semmi, csak ők nyolcan voltak itt s egy kismacska..., a halál mezején.

- Cicuskám - mondta egy ember -, kis cicuskám! Hogy kerülsz te ide, cicus? Gyere haza velem Magyarországba, Böskéhez..., a bácsi Böskéjéhez...

- Ne csábítsd el! - mondta a honvéd, aki a markában úgy tartotta a cicát, mint egy madarat. - Juliskához fog ő jönni! Kovács Juliskához, Nagyszemre, a Patics utcába...

Az arcához szorította a macskát, annak a bársonyos szőrét, s a többi irigyen és csorgó kívánsággal nézte.

- Teljes fedezés! - kiáltotta el magát hirtelen a hadapródjelölt őrmester, mert valami gyanúst vett észre.

Abban a pillanatban mindenki beugrott vagy behúzódott a fedezékbe.

Óvatosan lestek aztán ki. Amott szemben, az ellenség felől lovasok közeledtek vágtatva.

- Itt a muszka! - kurjantott valaki.

- Nem muszka ez, te szamár, hanem huszárok!

- Hászippa! Látszik, hogy itt a muszka, mert a huszárok szaladnak visszafele!

Nevettek, de ahogy a háborúra visszaeszméltek, egyszerre mindnyájan megérezték a testüket, a fáradtságukat.

- Az isten verje meg a patkójukat, minek jönnek éppen erre! - morogta a macskás ember, s a cicát beszorította a kebelébe.

A huszárok elgaloppoztak, s ott, ahol az imént állottak, egy-két perc múlva veszekedett gránát csapott le.

Lehúzódtak mindnyájan a gödörbe, s hosszú perceken át visszafojtott lélegzettel vártak. Disznó muszkája! Ezeknek mindig ilyen remek megfigyelőik vannak. Jó lesz el nem árulni magunkat, mert rögtön itt lesz a salve. Bölcsen meglapultak, s csak jó sokára elevenítette meg őket újra a macskanyávogás.

Mire kinéztek a föld színére, már a huszárok ott látszottak a falu alatt. A lovuk szőrén s a fegyverükön megcsillant a napsugár, a nap utolsó sugara.

A macskás honvéd, hogy a többit izgassa, kitartotta a fedezékből a cicát fél kézzel, s a másikkal simogatta odafent. Ő maga hanyatt feküdt a kis mélységű sírban.

- Megijedt!

- Cicukám, megijedtél?

- Nem szereted a gránátot, cicuka?

- Hát a gombócot?

- Hát a friss tejecskét?... - mondták összevissza.

S úgy nevettek valamennyien, és nézték a baka nagy fekete kezeiben tekergőző kis jószágot. A macska nyivákolt. Kinyitotta kis piros száját, és kinyújtotta hegyes kis piros nyelvét, s feltartott kis fehér orrával az égre nyivákolt.

- Milyen tiszta - szólt az őr.

- Mosdik.

- Többet mosdik, mint te.

A cica kiugrott a honvéd gyöngéd markából, a fedezék szélére pattant és továbbszaladt.

Egyszerre hárman is ugrottak utána, s egy pillanat múlva már megint fogva volt.

Most új embernek kezdődött új öröme. Simogatta, szeretgette, olyan gyöngéden bánt vele, mint egy álommal, egy emlékkel, mint a gyereke hajával..., s a többi nézte...

- Teljes fedezés! - hallatszott újra a hadapród őrmester kiáltása. Abban a pillanatban mindenki lebújt.

Az őr s a hadapród figyelték, mi az, ami jön...

- Csehek jönnek! - kiáltott az őr.

Erre mindnyájan kinéztek. Zárt rendekben közeledett oldalról, jobbról egy egész zászlóalj. Erről ismerték meg, hogy mifélék. Ezek itt is kettős rendekben járnak, tán hogy együtt tartsák egymást.

- Ördög vigye, minek jönnek ezek erre! - káromkodtak magukban, s nézték, hogy jön a menet tömör oszlopban. - Az oroszok mindjárt itt lesznek a tűzzel.

Három lovas tisztjük észrevette őket, s előre rugtatott.

A hadapródjelölt őrmester feltápászkodott. Ha ezek nem félnek egész alakot mutatni, akkor nem volna magyar virtus, hogy ők meg itt lappangjanak. S amit tudott, elmondta.

A nagy bajuszú, sárga cseh kapitány dünnyögve nézett abba az irányba, amerre az ellenséget jelezte nekik, s minden köszöntés nélkül visszatért a csapataihoz.

A hadapródjelölt őrmester részvéttel nézett utánuk, s odakiáltott még nekik, hogy ne menjenek zárt oszlopban, hanem bomoljanak rajvonalba...

- Was? - szólt vissza a kapitány, végignézte s elment.

- Teljes fedezés! - kiáltotta a hadapród, s maga is bevetette magát az árkába.

Már hallatszott messziről az égben repülő rémmadár sivítása. Az emberek úgy meghúzódtak a földben, mint az egerek. Aztán valami negyven méter magasságban, az alkonyati ég mély violasötétségében valami sárgásvörös fény villant szét, s rá éles csattanás.

A magasban eloszlott robbanás után három kerek, fehér füstfelhő maradt az égen.

A hadapród megnyugodva nézte.

"Mintha egy gigász fújt volna játékos kedvében cigarettjéből füstkarikákat" - mondta magában költői érzéssel.

Aztán újabb dörrenés..., aztán csak úgy zuhogtak körülöttük a vas parittyakövek...

Amint csönd lett, a hadapród kiemelte óvatosan a fejét a fedezékből.

Nagy távolságban robbanást látott, aztán még messzebb látta magasra fölcsapódni a földet. Az oroszok az egész mezőt tűz alatt tartják...

"No, ez már semmi!" - mondta magában, s most ő szólott végig a csapatja fölött:

- Cic!... Cicic!...

Egyszerre újra felbukkant a hét bakasapka, s összenéztek.

- Hol a macska?

- Hol van? Hol a macska?... - kérdezték összevissza, egyre idegesebben.

- Atyaisten - kiáltotta, akinél utoljára volt -, elszökött...

Mind ijedten néztek körül, mindnyájan megerőltették a szemüket, hogy az egyre vastagabb sötétségből kihalásszák a kismacska kedves figuráját.

- Cic - kiáltották -, cicic! - cuppogatták, szipogatták, csókkal csupogatták. - Cic, cica, cica!

De nem volt többet... Néma volt a puszta, nem volt macskanyávogás...

Akkor szó nélkül visszahevertek a földbe, s fölvetették szemeiket a nagy sötét orosz égre... Mélyet lélegzettek, fájdalmasan sóhajtottak, mintha egy sugár tűnt volna el, az életnek egy meleg, színes kis sugara..., amely megcsillant..., amely hozott valamit..., amely megint nincs... Most már újra nincs semmi, semmi, semmi, csak a háború...

1915

Forrás:
http://mek.oszk.hu/01500/01502/html/01.htm

Ken Follett: A titánok bukása (2010)
Az egyik leghíresebb, elsősorban történelmi kalandregényeket és napjainkban játszódó krimiket író brit szerző sokadik műve, A titánok bukása című könyv az első része az Évszázad-trilógiának, amely három kötetben meséli el a 20. század európai és amerikai történelmet. A könyv öt  főszereplő családjánal, a Dewarék, a Fitzherberték, a Williamsék, a von Ulrichék és a Peskovék életét mutatja be az 1911. júniusától 1924. januárjáig.A család tagjai között egyaránt akadnak főnemesek, gyári és más kétkezi munkások, gazdag iparmágnások és forradalmárok.
A könyveben végig nézhetjük az első világháborút, az 1917-es októberi orosz forradalom történéseit és 20. századi női szüfrazsett-mozgalmat.

Sándor Iván: Az éjszaka mélyén, 1914 (2012)
A mai magyar kortárs irodalom egyik jelentős alakjának világháborús regénye Kiss Ádám kalandját meséli el. A fiú a  háború kezdete előtti napokban érettségizik a szegedi gimnáziumban. Tanára francia jutalomútra küldi egy barátjához. Párizsban válaszút elé kerül, vagy internálják, mint ellenséges ország állampolgárát, vagy besorozzák egy francia huszárezredbe. Kiss Ádám előbb francia, aztán német fogságból szabadulva végigharcolja a nyugati, a keleti, a déli frontokat. Az író a regény egyik mottójává Pilinszky"...de ami történt valahogy/ mégse tud véget érni." gondolatát tette.

Ernest Hemingway:Búcsú a fegyverektől (1929)
Ernest Hemingway legismertebb regénye Olaszországban és Svájcban játszódik. A történet főhőse Frederic Henry, egy amerikai önkéntes, aki tisztként szolgál az olasz hadseregben, az olasz−osztrák fronton. A Búcsú a fegyverektől egyike azoknak a szépirodalmi feldolgozásoknak, amelyek az első világháború értelmét vagy értelmetlenségét firtatták, a „régi Európa” véres pusztulásának és értékei látványos csődjének a tragikus tanulságait igyekeztek levonni.

Jaroslav Hašek: Švejk, egy derék katona kalandjai a világháborúban (1923)
Minden rendes cseh polgárnak a kocsmában kezdődik a bonyodalom. Svejk is innen jut el a rendőrkapitányságra, majd az elmegyógyintézetbe, a hadikórházba, hogy a forgandó szerencse tisztiszolgát csináljon belőle, akinek személyesen kell megnyerni a Monarchia számára az első világháborút. Az író maga is részt vett a háborúban, személyes élményeiből merített a történet írásakor, mellékszereplőit korábbi parancsnokairól, katonatársairól mintázta. Bár a regény a szerző halála miatt befejezetlen maradt, mégis kerek egésznek tűnik, s még közel száz évvel a megjelenése után is az egyik legolvasottabb és legsikeresebb első világháborús mű.

Markovits Rodion: Szibériai garnizon (1928)
A mű nemcsak valóságos magyar irodalmi szenzáció volt, de szerzője egyik pillanatról a másikra berobbant a világirodalomba is. A Markovits oroszországi hadifogsága ihlette Szibériai garnizon című művét, amelynek a Kollektív riportregény alcímet adta.

Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről (1927)
Móra Ferenc regénye a világháború utolsó éveitől 1927-ig követi egy Szeged környéki tanya lakóinak életét, ahogy abba beletúr a háború, s a fiatalok – katonák s feleségeik – sorsát összebogozza, s tragédiába fordítja.A történteken túl Móra a 10-es-20-as évek paraszti világát, annak átalakulását, az „államhoz” és a földhöz való viszonyát, gondolkodását is megörökíti: a szegénységet, az adózást, a háború utáni fellendülést majd visszaesést.

Tersánszky Józsi Jenő: Viszontlátásra, drága…(1916)
A Viszontlátásra, drága első személyében beszélő hősnője egy szép és szerelemre érett, ábrándos lengyel polgárleány, aki az első világháború forgatagában találkozik először a szerelemmel, de szerelem helyett egyre megalázóbb szeretkezésekben van része. Egyre nagyobb sebességgel váltó kalandjai közben egyre mélyebbre süllyed, egyre közelebb kerül a teljes fizikai-lelki pusztuláshoz.

John Dos Passos: Három katona (1921)
Saját, a francia fronton szerzett háborús élményeit vetette papírra 1921-ben megjelent első regényében a portugál származású amerikai író, képzőművész. A Három katona egyik főhősét, John Andrewst az író saját magáról mintázta.Andrews, a leendő zeneszerző mellett Fuselliről, a nagyvárosi vagányról, illetve Chrisfieldről, a prériről jött amerikai parasztgyerekről szól a könyv. A közlegények életét azonban nem a lövészárok és a harcok élménye, hanem maga a katonaság zúzza össze.
A könyvet a kritikusok nagyon hamar „az első tiszta háborúellenes regény”-nek nevezték és a világháború legkitűnőbb amerikai ábrázolásaként emlegették.

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan (1929)
A saját, első világháborús tapasztalatait és véres élményeit papírra vető Erich Maria Remarque – mint könyvbéli főhőse, Paul Baumer – a tanárképző iskola padjából került a nyugati front állóháborújának lövészárkaiba. A fiatal, még keveset élt katonákból a háború mindent kiéget, a túlélésre kicsi az esélyük, egyetlen erényük a bajtársiasság.

Szurmay Sándor: A magyar katona a Kárpátokban − Élmények és tapasztalatok a világháborúból (1940)
„Nem hadi eseményeket szándékozom leírni és megörökíteni. A katonai hadműveletek, a csaták és ütközetek leírását, melyekben a vezényletem alatt álló seregtestek részt vettek, nyugodtan átengedem az okmányok alapján készülő hivatalos hadtörténelmi műveknek. Könyvem tehát nem szakmunka, csak egyszerű leírása az emberek életének és tevékenységének a hadszíntéren, a harcvonalban és a hadtápkörletben; egyszerű leírása néhány kiváló teljesítménynek, lélekemelő esetnek, néhány kedélyt és szívet érintő eseménynek, amint én ezeket az orosz harctéren és itthon is átéltem” − írja könyve előszavában vitéz Szurmay Sándor gyalogsági tábornok, akinek vezetésével 1915-ben az osztrák−magyar csapatok sikeresen védték meg az uzsoki hágót a betörő orosz erőkkel szemben.

Hary József: Az utolsó emberig - Isonzói jelentés (2011)
A nagyváradi 37. gyalogezred 4. zászlóaljának harcairól szól az egykori királyi járásbíró, a fiatal géppuskás szakaszvezető, dr. Hary József visszaemlékezése. „Ezek a sorok a pokolban íródtak” − olvasható a könyvről a Szépirodalmi Figyelő című kiadványban. Az olasz fronton, az Isonzó folyó mentén történteket leíró naplóból az isonzói csaták legkegyetlenebb részleteit is megismerhetjük.
„Dr. Hary József visszaemlékezése nem csupán rögzíti az eseményeket, hanem az olvasót elviszi abba a környezetbe, ahol a halál mindennapos, ahol „minden percnek megvan a maga borzalma” − írja a könyvről Szabó József János hadtörténész.

John Keegan: Az első világháború (1998)
John Keegan könyve az első világháború történéseinek pontos leírásával emel emlékművet a harcok több millió áldozatának.
Arra a kérdésre keresi a választ, hogy vajon „miért döntött úgy egy jómódú kontinens, a globális gazdagság és hatalom forrásaként és hajtóerejeként elért sikerei teljében és egyik, kiemelkedő tudományos és művészeti eredményeket hozó korszakának csúcsán, hogy kockára tesz mindent, amit addig magának nyert és a világnak kínált, az ártalmas, helyi jellegű testvérharc konfliktusának hazárdjátékában?”

 Források:
http://www.honvedelem.hu/cikk/43289
http://www.litera.hu/hirek/mindent_behalozo_korkorosseg

"Az ember hiába inti ezeket a komiszkabátosokat, hogy sebkötözőszer is alig jut, nem hogy Ehrlich gyógyszer volna bujakórra, az ilyesmi tevékenységnek nem lehet fenyegetéssel gátat szabni." (313.oldal)

Az első világháború sok millió férfit kiszakított a társadalomból, a frontokon kialakult évekig tartó állóháború pedig komoly fegyelmi problémákat okozott. A katonai bordélyházak felállításával, a rendszeres orvosi ellenőrzéssel és a világtörténelem egyik legnagyobb felvilágosító kampányával a hadvezetés elsődleges célja a nemi betegségek terjedésének megakadályozása, a katonák egészségének és ezáltal a hadsereg harcképességének megőrzése volt. Az első világháborúban a hadseregek központilag is törekedtek a szexuális szolgáltatás szervezett keretek közé szorítására.

A hadvezetés a háború idején terjedő nemi betegségek elleni védekezésként elrendelte a tábori és tartalék bordélyok létrehozását, amelynek célja a frontkatonák egészségének megőrzése és a nagyobb járványok elkerülése volt. A probléma súlyát jól jelzi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztériumában a tábori bordélyügyeknek is volt vezetője. A szervezeti szabályzat 1915 nyarától volt érvényben. A bordélyokat sorszámmal látták el, és a tábori hadsereg részei voltak. Minden gyalogos- és lovashadosztály-parancsnokságnál 1-1 tábori, a fontosabb hadtápállomásokon, várakban pedig tartalék bordélyokat hoztak létre.

A hadvezetés a háború idején terjedő nemi betegségek elleni védekezésként elrendelte a tábori és tartalék bordélyok létrehozását, amelynek célja a frontkatonák egészségének megőrzése és a nagyobb járványok elkerülése volt. Mint fogalmazott: a probléma súlyát jól jelzi, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadügyminisztériumában a tábori bordélyügyeknek is volt vezetője. A szervezeti szabályzat 1915 nyarától volt érvényben. A bordélyokat sorszámmal látták el, és a tábori hadsereg részei voltak. Minden gyalogos- és lovashadosztály-parancsnokságnál 1-1 tábori, a fontosabb hadtápállomásokon, várakban pedig tartalék bordélyokat hoztak létre.

Minden tábori bordély élén egy madame és egy tisztviselő, illetve igazgató állt – fejtette ki Balla Tibor. A prostituáltaknak két típusa volt: a tiszti, illetve 1. és 2. osztályú legénységi örömlányok. A velük töltött időt, akárcsak más élvezeti cikkek és élelmiszerek esetében is, fejadagban szabták meg.

A fokozott igénybevétel és a nemi betegségek miatt a prostituáltak csak rövid ideig dolgozhattak. A szolgálatra alkalmatlanná vált örömlányok testére billogot ütöttek, majd - lehetőleg fertőzött állapotban - az ellenséges vonalak mögé juttatták őket. Ebből a munkából nem vezetett felfelé út, sokan összeomlottak és az alkoholba menekültek.

A katonák a fertőzések nagy részét (50-80 százalék) a hátországban szerezték, így azokat az erkölcsrendészet havonta ellenőrizte, ügyelve a fokozott higiéniai szabályok betartására, míg a nemi beteg katonáknak és kéjhölgyeknek külön kórházakat és osztályokat állítottak fel a Monarchia és a megszállt területek nagyobb városaiban. Persze nem lehetett a prostitúciót teljesen legális mederbe terelni, ezért a hadsereg által ellenőrzött területeken gyakoriak voltak a titkos prostitúció visszaszorítására irányuló razziák.

Orvosok a fronton

Míg ma már mintegy harminc különböző nemi betegséget ismerünk, száz éve még csak háromról tudott az orvostudomány: szifilisz, kankó (tripper) és az ulcus molle (lágyfekély). A nemi betegségek terjedéséért akkoriban mindkét nem esetében a laza erkölcsöt okolták, ám a statisztikák szerint a fertőzések ugyanolyan arányban sújtották a házasembereket, mint az egyedülálló férfiakat. Voltak természetesen olyan okok, amelyek csak a férfiakra voltak jellemzőek (közösség ösztönző hatása, a prostitúció csábító ereje stb.), illetve olyan is, amely a nőket érintette (pl. a férfiak hosszas távolléte, beszállásolás, illetve az ún. khaki fever epidémia, az "egyenruha varázsa", amely a katonai uniformis hölgyekre gyakorolt ellenállhatatlan vonzerejére utalt).

A fertőzöttség szempontjából a Monarchia a középmezőnyben foglalt helyet az európai államok között. A hátországban 1000 nemi beteg férfiből 68 fő 18 éves kora előtt megfertőződött, a nőknél azonban ez az arány rosszabb volt: 1000-ből 91, ők szinte gyermekfejjel, 13-14 évesen betegedtek meg. A haderő nem készült fel ennek kezelésére, hiszen a hadvezetés sem számított elhúzódó háborúra: 1915 tavaszára kialakult az állóháború, a nemi betegek száma pedig soha nem látott méreteket öltött.

A tábori bordélyok száma nem volt kielégítő, ezért a hadvezetés katonai ellenőrzés mellett civil bordélyházakat is létrehozott. A bordélyok szervezése azonban lassan haladt, ennek oka a munkára jelentkezők hiányában keresendő, mivel a bordélyokban szigorú katonai regulákat kellett betartani (fényképes egészségügyi könyv, rendszeres ellenőrzés, alkoholfogyasztás tilalma, havi egyszeri orvosi vizsgálat, megelőző szerek és egyéb eszközök beszerzése, így szappan, saját használatú bidé stb.)

A háború elhúzódásával a hadseregben növekedett a szándékos nemi betegséget szerzők száma. Több "praktika" is létezett arra, ha valaki nem akart harcolni a fronton. Feljegyeztek olyan esetet, amikor egy katona húgycsövébe maró anyagokat fecskendezett, aminek következtében gennyes vizeletet indult meg (ez nemi betegségre utalhatott), s volt olyan, aki bőre alá paraffint injekciózott, ez ugyanis a szifiliszre utaló fekélyeket okozott.

Forrás:
http://mult-kor.hu/csak-15-perc-szex-jutott-a-bakaknak-az-1-vilaghaborus-bordelyokban-20150116?print=1
"

 

„Nincsen kivétel, mindenki vállvetve törekszik és fáradozik azon, hogy elhárítsa azt a nagy szerencsétlenséget, amely az egész földet éri s amelynek vér és könny határtalan áradatába kell kerülnie, mely mondhatatlan nyomorúságot jelent elhagyott házakban és elpusztult falvakban és jelenti a várakozás és nyugtalanság számolhatatlan éjszakáit, hosszú esztendők vigasztalan gondját és gyászát. Elmentek fiaink a harcba, de elvitték nélkülözhetetlen állataikat is.”

Bajai Állatvédő Egyesület közgyűlésén Palotai Iréneusz szerzetes tanár beszéde (1915. február 28)

Az első világháborúban több mint 16 millió állat teljesített „szolgálatot”. Az elterjedő motorizáció ellenére teljes mértékben jellemző volt az állatok széleskörű igénybevétele. Lovak, kutyák, postagalambok, kanárik, öszvérek, szamarak, ökrök, elefántok, tevék és vízibivalyok láttak el fontos feladatokat mind a fronton, mind a hátországban a szállítás, közlekedés, egészségügy, harci feladatok és felderítés területén.

Miután a brit hadsereg az első világháború során a hazai ménesállomány nagy részét felvásárolta, és a nyugati frontra küldte, nagy igény mutatkozott alternatív teherhordó állatok szolgálatba állítására. Így eshetett meg, hogy 1916-ban az angliai ipari kisváros, Sheffield macskaköves utcáin – a helyiek nagy ámulatára – feltűnt egy indiai elefánt. A Lizzie névre keresztelt állat eredetileg egy vándorcirkusz alkalmazásában állt, és különféle trükkök bemutatására használták, amikor Thomas Ward Fémhulladék Kereskedő cége indítványozta kölcsönvételét. A vállalat feladata Nagy-Britannia acélipari üzemeinek több ezer tonna újrahasznosított fémmel való ellátása volt, így kapóra jött a nagy teherhordó képességgel bíró állat alkalmazása. Lizzie-nek fontos feladatai voltak: acélt, fémhulladékot, lőszert, valamint különféle masszív gépeket és berendezéseket szállított, akkora terheket, amelyeknek mozgatásához a korábbiakban három ló is kevés lett volna. Az elefántnak készítettek egy speciális bőrcsizmát is, ami megvédte lábait a fémhulladékoktól, amelyből számos hevert szanaszét az udvaron, ahol dolgozott. Háború utáni sorsa nem ismert.
Az első világháború során felmerülő lóhiány miatt nemcsak az angolok, hanem a németek is felismerték a potenciált az elefántok nagy teherhordó képességeiben. A Hamburgi Állatkertből 1914 végén az észak-franciaországi Valenciennesbe szállítottak egy Jenny névre hallgató indiai elefántot, amit nagy tömegű farönkök, útanyag és hídalkatrészek mozgatására, illetve hordására használtak. Az állat csak a frontvonal mögött teljesített szolgálatot, a harctéren nem alkalmazták.

Egyes kutyák a lövészárkok tetején mint őrszemek teljesítettek szolgálatot, s csendben jelezték gazdáiknak, ha valaki megközelítette a drótakadályt. A Dundee Evening Telegraph egyik 1916-os tudósítása érzékletesen írja le a harci kutyák szerepét: „Az őrszem nem ugat, legfeljebb egy csendes morgással jelzi az ellenséges erő közeledését”.Az, hogy milyen fajtát alkalmaztak, a négylábúakra osztott szereptől függött: a brit Vöröskereszt például vérebeket és Airedale terriert vetett be, őket arra képezték ki, hogy felkutassák a sebesülteket. Néhány eb a fentieknél jóval egyszerűbb, de annál hasznosabb feladatot kapott: patkányokat fogtak a lövészárkokban vagy éppen kabalák voltak.

A technika XIX. század végi, XX. század eleji fejlődésével úgy tűnt, a galambos hírvivésnek leáldozott. Megjelent a szikratávíró. De hamar kiderült, hogy a galambok szolgálatára még szükség lesz. Őket ugyanis nem lehetett lehallgatni. Az első világháborúban különben mindkét fél oldalán elképesztő számú postagalamb teljesített hadi szolgálatot.Az Antant-hatalmaknak például 300 ezer postagalambjuk volt, míg a németek hadsereg oldalán 1916-ban több mint, 450 darab mobil galambdúccal összesen 121 ezer postagalamb állt bevetésre készen. Minden fontosabb parancsnokság (egészen századszintig), és tüzérségi megfigyelőhely rendelkezett galambokkal.
Galambok a szárazföldi haderőnem mellett a haditengerészetnél, illetve a légierőnél is szolgáltak. A bevetésre számos hajó, tengeralattjáró és repülő vitt magával postagalambokat, amelyeket vészhelyzet esetén vetettek be.  A csapatok különleges módon óvták postagalamb egységeiket, még gáztámadások ellen is védték őket, ennek ellenére sok szárnyas hírvivő esett a háború áldozatává. (A német csapatok pl. vadászsólymokkal próbálták a hírvivő galambokat levadászni, és golyózáporral akadályozták a sikeres célba érést.) Előfordult, hogy repülőről ledobott ketreceikből, vagy dúcaikból fogságba estek.

A kanárit már a bányászok is hasznosították a sújtólég előrejelzésére, ugyanis a madár érzékenyebben reagált a levegő összetételének megváltozására. A frontokon és a lövészárkok alatt húzódó alagutakban kalitkába zárt kanárik figyelmeztettek a gáztámadásokra, azonban ez az előrejelzési mód a madár halálát is jelentette.

 Források:
http://mult-kor.hu/20131125_elefantok_az_elso_vilaghaboruban
http://mult-kor.hu/kutyak-az-elso-vilaghaboruban-20150310
https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home/fegyvernemek/hadi-galambok-az-elso-vilaghaboru-egen

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Anatole France, a francia hadsereg legöregebb önkéntese - akit különben, akárhogy kapálózott, nem vittek el a lövőárokba, csak valami katonai büróba dugtak be, hogy kedvére kiegzercérozhassa magát, de mégis úgy, hogy bele ne haljon - újév napján, Gustave Hervé-hez (francia szocialista politikus) adresszálva sorait, újabb episztolát küldött a párizsiaknak. 
Ebben a levelében az öreg úr már nem haragos, csak lelkes. Újra fölemlegeti ugyan, nem tudni hányadszor, hogy a németek barbárok és képmutatók, akik évig békeszeretetet színleltek, hogy alattomban, észrevétlenül, a háborút készíthessék elő, de már szinte sajnálni kezdi a barbárokat. Mert megállapítja, hogy Franciaország nincs többé veszedelemben, hogy Németország halálos sebet kapott, amelybe okvetetlenül bele fog pusztulni és hogy az ingadozó német kolosszusra már csak egy utolsó, döntő csapást kell mérni, aztán minden rendben lesz.
És ezt akkor állapítja meg, amikor Franciaországnak nyolc département-jában a németek az urak, amikor majdnem egész Belgium a németek kezén van, amikor a németek mélyen benn járnak Orosz-Lengyelországban s amikor a német tengeralattjárók meg a Zeppelinek Anglia partjait bombázzák!
Hagyján, hogy a szociálpolitikai regények írója nincs tisztában azzal, hogy ezt a háborút micsoda és kik kényszerítették rá a világra, az elfogultság sokat megmagyaráz. Hagyján, hogy Anatole France szentül hisz mindent, amit a német barbárságról az orosz zsoldban álló párizsi lapok összehazudtak, ellenben nem akar tudni arról - amin pedig nem egy francia ugyancsak megbotránkozik, például az a Gustave Hervé is, akit Anatole Francenak a levele aposztrofál - hogy t.i. a francia hatóságok micsoda bánásmódban részesítettek nőket, gyerekeket és aggastyánokat, akiknek nem volt más bűnük, csak az, hogy német, osztrák vagy magyar alattvalók.
De hogy Anatole France gyönyörködik abban, amit a francia hadsereg már eddig is el tudott érni! Hogy, akármilyen sikerrel titkolgatja is a francia kormány meg a párizsi sajtó, ami az igazságból egyáltalán eltitkolható, Anatole France ennyire rosszul látja, mi történik körülötte, bár legalább hallhatná, milyen türelmetlenül követeli Pichon, Clémenceau és Vaillant a japán segítséget!
Sokan nem győznek csodálkozni ezen.
Pedig, hogy Anatole France ekkora tévedésbe esett bele, csak azokat lepheti meg, akik nem tudják, hogy ebben a kitűnő íróban milyen könnyen megtéveszthető kritikus rejtőzik. Akik már nem emlékeznek rá, milyen sokáig hirdette Zola minden művészi érték híján való, írni nem tudó, műveletlen, tudatlan, analfabéta disznó, akinek minden sora utálat és hogy mennyire istenítette, milyen nagy embernek és milyen óriási művésznek magasztalta ugyanezt a Zolát, attól fogva, hogy ugyanegy politikai pártra kerültek.
Anatole Francenak az ítéleteit mindig az érzései kormányozták. Most már, úgy látszik, az indulatai formálják. Mert egészen fiatalon egy kicsit öreges, nagyon is bölcs, nagyon is nyugodt, mindent megértő és mindenben kételkedő, a tulajdon impresszióival szemben is bizalmatlan, túlságosan szkeptikus volt, de ebből a hibájából hamarosan kigyógyult és az idő múltával addig fiatalodott, míg hetven éves korára már egy kicsit gyermekessé nőtte ki magát.

A lelki rövidlátásnak más, nem kevésbé meghökkentő példája:
Thomas Mann egy tekintélyes német folyóiratban a francia jellemről elmélkedik. Szerinte: a francia szeretetreméltó, de túlságosan racionalista, hiányzik belőle az intuíció, a misztikumhoz való vonzódás. Ezért nem is harcos. Az volna a hivatása, hogy a világbéke fenntartója legyen. De ellenkezésbe került magamagával és most igen fonák helyzetben van. Nem férfi-nemzet. Nő-nemzet. Hölgy-nemzet. Odaáll a világ elé, zsebkendővel a kezében, síró arccal és panaszkodik: - "Mon Dieu, mit tettek velem?! Nézzétek, erőszakot követtek el rajtam!"  Akár csak egy szép, síró asszony.
Mindez egészen komolyan benne volna abban a tanulmányban, amelyet Thomas Mann a Neue Rundschau egyik legutóbbi füzetébe írt. Nem győződhettem meg róla, csakugyan benne van e, még nem kaptam meg a füzetet. De ha Thomas Mann igazán ezt és így mondta, eldicsekedhetik vele, hogy: mióta a háború kitört, német író még nem engedett meg magának olyan gyerekes nyilatkozatot, amilyen az övé.
En chauvinisme tous les peuples se valent ... miért ne lehetne a német is elfogult?! De ez már több, mint elfogultság.
Augusztus eleje óta félmillió francia halt meg a csatamezőn, hadseregüknek a sebesültje pedig annyi, hogy egész Franciaország roppant kórházzá változott át. Német katonák számtalan jelét adták annak, hogy mennyire megbecsülik ezt az ellenségüket ... és az íróasztal mellől azt lehetne világgá kiáltani, hogy a francia nem vitéz, nem férfias, nem harcos, elasszonyosodott népség? ... De hiszen, ha a francia nem volna vitéz katona, akkor már alighanem megvolna a béke, akkor a német hadsereg már végzett volna Nyugaton s azóta a közép-európai hatalmak végeztek volna az orosszal is! ...
Thomas Mann nem tehetségtelen író, ha nem is éppen olyan kiválóság, amilyennek igen szeretnék felfújni a németek, akik nagy írók dolgában ma kissé csehül állnak, meg azok a magyar nyelven beszélő, de németül gondolkodó fiatalemberek, akiknek a számát a német győzelmek persze mindinkább növelni fogják.
Nem tehetségtelen író, de a kicsinyességeket megfigyelő képesség mindenesetre erősebb oldala, mint a kritikus szellem és az erudíció. Minden munkáján látni, hogy sohase feszenghetett benne valami nagyon az ismeretvágy, hogy mindig beérte, szerényen, azzal a kevéssel, amit tud.
Úgy látszik, annak idején nagyon elhanyagolta a világtörténelmet. Mert, ha szorgalmasabban lapozgatta volna valaha egyik vagy másik, a franciák történetét tárgyaló, akár csak kisebb, összefoglaló munkát, akkor ma aligha hangoztatná a mezítlábas, ártatlan kis fiúk bátorságával, hogy a francia: asszonynépség! ... Kedves papájának, valaha régen, alkalmasint igen sűrűn kellett szorongatnia a tanár urak kezét, hogy Tommy átúszhasson az iskolákon, de amit Tommy elmulasztott, Thomas még pótolhatja, ha nem sajnál két márkát egy kis német füzetért, amelynek címe: A világtörténelem dióhéjban.

Aki nem próféta a hazájában:
G. B. Shaw már augusztus elején írt Trebitschnek, munkái német fordítójának. Már augusztus elején megírta, milyen szörnyűnek találja, hogy ő és Trebitsch, akik eddig a legjobb barátok voltak, ezentúl ellenségek legyenek! ... és milyen nehéz megértenie, hogy miért legyen ő faséban Németországgal? Ez a levél ugyan csak most, majdnem egy félesztendei késedelemmel érkezett meg Trebitschhez, de azért Trebitsch egy pillanatig se kételkedett G. B. Shaw érzelmeiben. Augusztus első felének egyik szép napján ugyan Trebitsch nem győzte eléggé dörzsölgetni a szemét, hogy vajon jól lát e, amikor azt olvassa G. B. Shaw aláírásával, hogy Anglia nem nyugodhatik addig, amíg össze nem töri a potsdami militarizmust ... de Trebitsch, aki mindenkinél jobban ismeri G. B. Shaw-t, bár kissé lelkendezve, kissé elfogódottan, már ekkor azt dadogta izgatott környezetének: „Várjuk csak meg a háromórai vonatot! ... Várjuk csak meg a háromórai vonatot! ...” És igaza volt, mert a vonat már három óra előtt megérkezett s azóta egymásra, nyakrafőre, szakadatlanul érkeznek vonatok, valamennyien G. B. Shaw-nak a „németbarát” cikkeivel. Hogy „a rémület kezdetben megkábította az angolok gondolkodását, de az angolok most már, észbe kapva, látják, hogy nemcsak a porosz junkerizmus utálatos, hanem az angol junkerizmus is.” Hogy Sir Edward Grey junker a fejebúbjától a lábujja hegyéig, Winston Churchill a junker és a jenki keveréke és Lord Curzon a legdölyfösebb junker. Hogy a porosz farkasról meg az angol bárányról szóló mesét így kell helyesbíteni: nemcsak a porosz Machiavelli, hanem az angol sem evangélista. Hogy a Kelet az igaz ellenség. Hogy az antant győzelme esetén Franciaországnak és Oroszországnak első dolga lesz Anglia ellen fordulni. Hogy ha Oroszország még hatalmasabbá válik, meg fogja táncoltatni Angliát azért, mert ez Japánnal szövetkezett. Hogy nem hiába beszélnek „perfid Albion”-ról, mert az angol államférfi, mint magánember rendkívül kedves és becsületes férfiú, de mint hazafi gonoszabb Borgia Cézárnál ... és így tovább.
Ezek a cikkek ugyan óvatosan elkerülnek minden olyan nyilatkozatot, amelyek az angol cenzort komolyan megharagíthatnák, de azért akadnak derék emberek (Ausztriában többen, mint Németországban, de az amerikai németek közt is), akik örvendezve olvassák a vicc-vadász ír vidám politizálgatását és azt mondogatják egymásnak: „Íme, így nyilatkozik az, aki tárgyilagosan ítél, de emellett megmarad angol hazafinak!” G. B. Shaw pedig bizonyosan még most is meg-megborzong, ahányszor eszébe jut, hogy micsoda örvény felett haladt végig, egy szál deszkán, alvajáróképpen:
- Ha a németek komolyan találták volna venni, amit Potsdamról írtam, amikor az első ijedtség "megkábította a gondolkodásomat! ...”Micsoda tragikummá vált volna ez rám nézve, aki a színházi tantičme-eken kívül soha semmit se tartottam komoly dolognak!...

Egy kis semleges:
D'Annunzio Párizsban segít a franciáknak, szidni a gonosz németeket. Délután újságírókat fogad, szavalgat nekik, éjjel pedig a most sötét világváros kihalt utcáit járja be, újra meg újra, mert: impressziókat gyűjt, hangulatokat keres, ihletet szerez be, képeket és színeket raktároz el, sebeket fotografál le és jajkiáltásoknak fonográf-lemezeivel gyarapítgatja a kis múzeumát.
Ebben a rettenetes háborúban majdnem mindenki veszít. A szerencsésebbek keveset, mások többet veszítenek. Egyik elveszíti a vagyonát vagy az egzisztenicáját, másik az életét, a két lábát vagy a szemevilágát, a harmadik a gyermekeit. A negyedik is veszít, ha nem is éppen ennyit. Csak a hadsereg számára szállítók nem veszítenek, meg D'Annunzio, az olasz költő, aki most is szerez, gyűjt, keres és talán, bár egyelőre csak impressziókat, az általános nyomorúságból ellesett élethangokat.

Ha majd a háború véget fog érni, a hangulatoknak ez a hiénája gazdagabb lesz, mint a háború előtt volt: a dolgozószobájában a lekodakozott nyomorúság egész kis Präuscher-múzeuma fog rá várakozni, néhány ládányi fájdalom, amelyet a leírógépeltetés után, tizenöt-húsz íves adagokban, azonnal szállítani lehet a szép lelkeknek, ha ugyan akkor még lesznek olyanok, akik három líráért hangulatokat és színeket, képeket és hasonlatokat, szóval meghatottságot rendelnek, a kipróbált cégektől.

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1915-aprilis/kultura/irok-a-haborurol

1833. február 28-án született Alfred von Schlieffen porosz-német tábornok, vezérkari főnök, a róla elnevezett Schlieffen-terv megalkotója. A terv lényegében abból állt, hogy a védekező fegyverrendszerek (aknamezők, szögesdrót, telepített géppuskafészkek) megerősödése miatt egy európai háború esetén minden bizonnyal állóháború alakulna ki, melyet csak meglepetésszerű és gyors előnyomulással lehet megelőzni. Schlieffen tervében aszimmetrikusan osztotta fel a német haderőt. A balszárnyon elhelyezkedő Elzászban csupán kis számú, védekezésre berendezkedő haderőt kívánt hátrahagyni azzal a feladattal, hogy feltartóztassák az Elzászba betörő franciákat, és megakadályozzák Strassburg elestét.

Schlieffen e csapatoknak nem szánt komolyabb szerepet. A front középső szakaszán a Saar-vidék fontos bányáinak és gyárainak védelmére tervezte egy megerősített védekező haderőt telepítését. E front alakulatainak feladata kettős célja lett volna. Meg kellett volna akadályozniuk a Saar-vidék elestét és jelentős számú francia csapatot kellett volna lekötniük, hogy azok ne tudjanak a német támadó ék elleni felvonulásban részt venni. A jobbszárnyon megerősített lovas és gépesített alakulatok sorakoztak volna fel, melyek gyors előrenyomulásra lettek volna képesek. E front alakulatainak feladata az lett volna, hogy Hollandia és Belgium gyors elfoglalásával utat nyissanak nyugat felé. Az Ardennek erdőségein átvonuló német alakulatok így képesek lettek volna kitörni a Flandriai-síkságra. Ott dél felé fordulván pedig támadást indíthattak volna Franciaország szíve ellen és északnyugat irányából elérhették, illetve bekeríthették volna Párizst. Németország az első világháborúban gyakorlatilag erre a taktikára alapozta villámháborús stratégiáját, igaz számos módosítással alkalmazták azt. Ezt azonban Schlieffen ezt már nem érte meg, 1913. január 14.-én meghalt.

Forrás:
http://hadtorteneti.blog.hu/2012/02/28/bejegyzes_url_cime_1650

A háborús híreken meg ezek kommentárjain kívül semmi se szerepel annyit az újságokban, mint ez a kérdés: "Mi lesz a háború után?" Nem csak a magyar és német lapok cikkeznek erről minduntalan, úgyszólván napról-napra, hanem az entente-újságok is (amelyek egy-egy példányban mégis csak elérkeznek hozzánk, semleges országokból érkező honfitársaink révén). 

Alig múlik nap, hogy itt vagy ott erről ne tanakodnék valaki, a sajtónak ez a Tipperary-nótája. Szorgalmas újságlapozgatás után, statisztika-csinálás nélkül is meg lehet állapítani, hogy ma minden téma közül ezé a legnagyobb rekord.
Pedig furcsa, ha sokat foglalkozunk olyan kérdéssel, amelyre csak "úgy lehet"-ekkel, "talán"-okkal s a legjobb esetben "alighanem"-ekkel lehet felelni. Nyilvánvaló, hogy már most tanakodni arról, mi lesz a háború után, nagyon is korai dolog, mert hiszen ez attól függ, ami még csupa bizonytalanság, hogy a háborút követő időben mi fog történni és mi nem, azt ma még egészen ismeretlen dolgok határozzák meg, mindenekelőtt, hogy mikor lesz meg a béke, aztán, hogy mekkora lesz a győztes győzelme és végül, főképpen az, hogy a győzelem nagyságához képest milyenek lesznek a békefeltételek, olyanok-e, amelyek a békét hosszú időre biztosítják vagy olyanok, amelyek új háborúságok embrióit rejtegetik magukban.
Mi, Hindenburggal szólva, mint "matematikai bizonyosságot" várjuk a győzelmet, de az entente táborában is sokan vannak, akik nem csak hirdetik, hanem csakugyan szentül hiszik, hogy annak ellenére, ami eddig történt, végül mégis az entente fog győzni, az ententenak kell győznie, ha győzik kitartással, ha kireparálják, ami hiba történt, ha készek minden áldozatra és ha messzire kitolhatják a küzdés idejét. 

Ez arra mutat, hogy a békekötés napja még nincs olyan közel, mint azok remélik, akik következtetéseiket csakis az elért eredmények "papírformá"-jára alapítják. Mert a békekötésnek okvetetlenül szükséges előfeltétele, hogy az egyik fél elveszítse előbb azt a meggyőződését, hogy csakis ő győzhet, aztán azt a hitét, hogy a győzelem még kérdéses és utoljára azt a reménységét, hogy még nem lehetetlen kicsikarnia egy végső mérkőzésben, ha már nem is a győzelmet, legalább a jó remis-t. Amíg a gyöngébb fél valószínűnek lát valamelyes sikert, amíg nem látja át, hogy a küzdelem kilátástalan, tehát céltalan, addig békekötésről nem lehet szó.
Világos, hogy a háború után következő békeállapotra nagyon rányomja a bélyegét az, hogy a háború meddig tartott. A hosszú ideig tartó háború mélyebben felszántja a lelkeket, több gyűlöletet vet el és kelt ki, hatását az utána következő békében is tovább és erősebben érezteti, mint a rövid háború, amely, ha még olyan véres volt is, kevesebb nyomot hagy az emberek érzésében. De hogy mi lesz a háború után, sokban függ attól is, milyen döntés szerezte meg a békekötést, a puszta felsőbbségbenmaradás-e vagy elhatározó, nagy győzelem.

A legjobb "remis" mögött is ott lappang a "revanche" vágya, a legjobb remis is a fegyveres békét, az új harcra készülődést, talán csak a hosszabb fegyverszünetet jelenti. A vereség gondolatába csak az nyugszik bele, akinek át kell látnia, hogy nemcsak gyöngébb volt, hanem még sokáig gyöngébb is fog maradni. És a háborút követő békeállapotra nagy befolyással lehet az is, hogy a győztes milyen békefeltételeket diktál a legyőzöttnek. 

A békefeltételekben megnyilvánuló engedékenység néha új barátságot kreál, új szövetségest szerez, viszont a megalázó béke, melyben a legyőzött tűrhetetlen leigázottságot talál, éppen túlságos kérlelhetetlenségével keltheti fel a megtorlásnak azt a vágyát, mely az új háború lehetősége nélkül is megrontója lehet a békeállapotnak.
A békekötés előtt tehát legfeljebb tippelgetni lehet arról, hogy mi lesz a háború után. És meglehet, a békefeltételek, amelyek már valamelyes világosságot vetnek a jövőre, egyszerűen szét fogják fújni a tippelgetéseinket. De ha idejekorán találgatjuk is, ami még csupa bizonytalanság - bár ezzel a kombinálgatással nem süthetünk ki többet, mint a passziánsz-játékkal vagy az ólomöntéssel - nagyon természetes, ha máris ennyit tanakodunk arról, hogy mit rejt magában a békésebb jövő. 

Akármilyen elszántak vagyunk is és akármilyen erős az elhatározásunk, hogy nem nyugszunk addig, amíg ki nem vívjuk a végső győzelmet, a legszebb győzelemnek is a nyugalmas, biztonságos, lehetőleg hosszú béke a célja. És képzeletünk szívesen foglalkozik azzal, ami olyan távol tőlünk. Ez a sok pislantgatás a talán még messzi jövőbe, ha nem is éppen a sokfelé mutatkozó béke-vágyakozás tudatos vagy tudattalan megnyilvánulása, mindenesetre szórakoztató játék és a felnőtt embernek csak úgy szüksége van a játékra, mint a gyermeknek, a felnőtt játéka csak komplikáltabb, mint a gyermeké.
Amilyen természetes, hogy ebben a formában is sokan játszanak pasziánszot, olyan hiba volna, elhitetni magunkkal, hogy máris szinte bizonyosságok, amiket a pasziánsz-kártyák ígérgetnek. A háború végét még sehol sem látni és ameddig azt se tudjuk, melyik tájékról fog ránk köszönteni a hosszabb vagy rövidebb békével biztató megoldás, még azzal se lehetünk tisztában, mit söpört el esztendők hosszú sorára a már egyéves háború, még azt se számíthatjuk ki, mi nem lesz a békekötés után.
Vége annak - mondják - hogy a magyar, ha csak tehette, rohant a külföldre, elkölteni a pénzét. Vége annak, hosszú időre, hogy minduntalan bekukkantunk Párizsba és hogy nyaranta elleptük Itália fürdőhelyeit. A Riviéra elvesztette sok hűséges vendégét, angol tanulmányútról többé nem is beszélünk. Nem fogunk ezentúl Oroszországba kívánkozni, "a külföld magyarjai" úgy el fognak tűnni a világból, mint a gyászmagyarok. 

Ha eddig semmi se tudta leszoktatni őket arról, hogy az idegenben költsék el azt, amit a hazai termőföld ad nekik, most már kénytelenek lesznek itthon maradni és megtanulni, hogy "a nagy világon e kívül nincsen számodra hely." A nagy többségük meg se meri próbálni az entente országaiba való elkalandozást, a többire a mai ellenségek a béke után is olyan görbén fognak nézni, hogy a vakmerő megriadtan száguld vissza az expresszen vagy autón.
Ez is nagyon kérdéses. Mert - hasonló értékű megokolással tippelhetjük azt is, ami ennek a jóslatnak ellent mond, hogy a magyar vándormadarak ezentúl is el fogják lepni a külföldet, hogy Ausztriának, Németországnak és Törökországnak kétszer annyi magyar látogatója lesz, mint eddig, hogy Svájc, Hollandia, Dánia és a skandináv államok szépen el fogják látni azokat a magyar vendégeket, akik régebben az entente-országokba jártak, hogy Amerikába ezentúl se fog kevesebb magyar áthajózni. 

Az se lehetetlen, hogy a Riviérán, ahol mindig szíves fogadtatásra lelt Közép-Európa pénze is, mindjárt a békekötés napján meg fognak szüntetni minden ellenségeskedést és a külföld magyarjai akik nem felejtik el, hogy az entente soha sem gyűlölt minket annyira mint a németeket, erről hamarosan tudomást szereznek. De - kivált, ha az olasz háború nem tart sokáig - az idegenforgalomból élő Olaszország se fog évekig várni annak kifejezésével, hogy különbséget tud tenni osztrák meg magyar közt és hogy ő mindig csak az osztrákot gyűlölte. 

No és ha az entente-országok valamelyike érdemeket talál szerezni akörül, hogy hamarabb jutunk a győzelmünkhöz, mint reméltük... vagy az előzékenységig konciliánsnak mutatkozik a béketárgyalások idején... ez könnyen leszerelhet, egy-kettőre, sok régóta ápolt haragot. És hogy Párizsban vagy Londonban görbén fognak nézni az előkelő magyarra? 

A szállókban meg a vendéglőkben semmiesetre. A magyarságát talán meg fogja róni magában a portás, de a sok pénzét ez is megsüvegeli. 1870-1871-ben is elég nagy volt a gyűlöletesség francia és német között, de a békekötés után minden gyűlöletesség csak három napig tart gróf és portás között.
Csak egy bizonyos, jó lesz, ha az a magyar, akinek kevés a pénze, egy héttel a békekötés után nem siet az entente-országokba. A többi - még ki tudja meddig?! - csupa "meglehet."

Forrás:
http://www.huszadikszazad.hu/1915-szeptember/kultura/ambrus-zoltan-haborus-jegyzetek-mi-lesz-a-haboru-utan