Tompa Andrea 2010-ben megjelent, Fejtől s lábtól című regénye két fiatal felnőtté válását és egymásra találását követi nyomon a kolozsvári diákélet bemutatásán, az első világháború zűrzavaros eseményein és a Trianon után Magyarországról levágott Erdély mindennapjain keresztül. Főszereplői akár a való élet szereplői is lehetnének; fiú és lány, akik a 20. század gyors változásaiban próbálják megtalálni önmagukat, megkísérlik értelmezni a körülöttük zajló történelmet, és közben megküzdenek a férfivá és nővé válással is.
A női főszereplő egy enyedi zsidó család legkisebb leánya, aki egy fiú-lány ikerpár tagjaként látja meg a napvilágot. Dicséreteket halmozva végzi el a gimnáziumot és tesz érettségit. Első fejezetében ikertestvérével, Palival közösen jelentik be, hogy mindketten Kolozsváron szeretnének egyetemre járni. Míg a fivérének ehhez az anyagi támogatást is megadja a család, addig a lányt választásra kényszerítik: vagy orvosnak megy, és a saját lábára áll anyagilag, vagy behódol szülei akaratának, és a családalapítást választja. Döntésében egyedül ikerfivére támogatja.
A férfi főhős egy Brassó közeli aljegyző fia, aki ki akar törni apja fennhatósága alól. Tervei szerint Bécsben vagy Budapesten tanulna tovább, ellenben édesapja közli, hogy eltartását csak abban az esetben vállalja, ha Kolozsváron tanul tovább. Az önállóságtól való rejtett félelme miatt megalkuszik apjával, és a kolozsvári egyetemet választja.
A szereplők különböző hátterének és nembeli különbségének köszönhetően Tompa Andrea remek társadalmi tablót vázol fel a 20. század eleji Erdélyről.
„Csak én éltem, mondom, s csak te éltél, mondod”
(470.oldal)
A szereplők közt eleinte főleg a különbségek érzékelhetők. A női főszereplő rendszerszerető, a tanulmányaira fekteti a fő hangsúlyt, és családja hiányát egylettagságokkal próbálja kompenzálni:„Ha volna toalett asztal a szobában oda tenném, mint más a családja fényképeit, rokonok s minden. Nekem most ez a családom, ez a tagkönyv.” (118. oldal)
A férfi fiatalságának kiélését helyezi elsőbbségbe. A nő az orvostudománynak fontos társadalomformáló szerepet tulajdonít, és hivatástudatát remek vizsga- és versenyeredmények koronázzák. A férfi az orvosi pályát édesapja bosszantására és a család férfitagjainak hivatali pályaválasztásával szemben preferálja, bár eleinte nem is tudja komolyan elképzelni magát orvosként, az egyetemen egyedül a szórakozási lehetőségeket élvezi. „De hogy én orvos akarnék-e lenni. Ezt magam sem értem, hogy miért épen ezt írtam akkor apámnak. (…) De orvos, kérdem. Volt-e ilyesmi a családban, kérdem. Nyilvánvaló dolog, hogy nem. Csak épen őellene teszem e választást. Lehet, az orvosi inkább egy hívatás, s az énbennem mennyi, kérdem. Mikor kezdek inkább belegondolni, egyáltalában semmi hívást nem érzek.” (26. oldal)
Szereplőinek névtelensége egyszerre hozza közelebb őket az olvasóhoz és szakítja el őket nemiségüktől, önállóságuktól. Névtelenségük nyomán eltűnik a különbség a férfi és a nő között, csak az „én” létezik, az utolsó fejezetben pedig csak a „mi”. Nem is kezeljük őket könyvszereplőként, hanem jellemükben feloldódva szinte igazodunk hozzájuk.
A regény nyelvezete tökéletesen illeszkedik ehhez a kettős szerepjátékhoz. A naplóbejegyzéseket megidéző fejezetek korhűen tükrözik a történetbéli kor nyelvhasználatát, melyeket tájszókkal és a családokra jellemző speciális szavakkal színesít a szerző, teljesen magába húzva az olvasót. A női szereplő családtól való elszakadásakor pl. remekül megfigyelhető, ahogyan a szülei által használt nyelvi sablont elhagyva egy saját nyelvi sémát kezd kialakítani: „Olyan szókat, hogy nemi élet, mi otthon még ki nem mondottunk (…) Ez a mai napon a második olyan szó, mit még soha nem mondottunk otthon. Ilyesmit nem mond az ember.” (20. oldal) „Műszókat írni, hogy lássák én már más világban élek.” (34. oldal)
„Ez nagyobb csapás nekem, mintha újra le kellene tenni a kórbonctani szigorlatot”
(45.oldal)
A történet cselekménye eleinte két párhuzamos szálon fut, melyek egy év különbséggel játszódnak. A női szereplő története egy évvel “előrébb” játszódik, melyre a hatodik, Most akkor tájékoztasson is című fejezetben derül fény. A fejezetben meséli el, hogy a dékán személyesen kérte fel arra, hogy tájékoztassa a frissen érkező gólyákat a város kulturális lehetőségeiről és az egyetemi élet dolgairól, annak ellenére, hogy ő maga sem túl jártas bennük. A szemfüles olvasónak pedig ekkor rémlik fel, hogy erről az évnyitóról a harmadik, Évnyitó fent Kolozsváron fejezetben is szerzett már ismereteket:„Akkor aztán van nagy meglepődés, bár senki se mutatja, csak ül némán a padjában. Hogy ez az egyetemi polgár, kit elmenőben a Dékán úr úgy nevezett meg, mint legjelesebb másadista diákot, ki remek dolgozatával első helyezés nyert az általános hallgatói versenyben a facultasok közt, ugyanis ezen díjnyertes medicus nem más, mint egy nem túl magas, általános felépítésű, nem kellemetlen, ám nem is túlontúl megragadó arcú nő.” (32. oldal)
A történetek időszála a háború kitörésekor, a Fürdői megnyitás valamint a Háború van, újból mérleget kell vonni című fejezetekben kezd közeledni egymáshoz, a címadó Fejtől s lábtól fejezet 9. oldalán fonódik össze, majd a szétválás után ismételten a Két ember közt a legrövidebb út a leghosszabb című fejezetben válik eggyé véglegesen.
„Legelőbbször is tehát ki kell nyitani a szemem…”
(47.oldal)
A női fejezetekben Kolozsvár kulturális-/egyetemi-/közéletébe kapunk betekintést. A lány egylettagságainak se szeri, se száma: „…hát nem leesik a táskám kiejtem a kezemből,(…) Minden kihullik belőle. Papírosok hagyján. De mind az összes igazolványom, E.K.E, E.M.E, E.M.K.E, könyvtári, bicyklista, K.J.N.E, etcetera igazolványom kihullik, mert mindég mindegyiket magamnál hordom, ha valamelyik éppeg kellene, ki tudja. Ott van továbbá a félárú vasúti igazolványom, a hallgatói kis könyvem, valamint a Diák Mensai belépőm. A csempe a főldön tele lett az én igazolványaimmal.” (117. oldal). Mindemellett Lechner professzor és testvére biztatására a New Yorkba, avagy a diákság által Nyehónak nevezett kávéházba is eljár szerda esténként a feljegyzéseiben csak Kőrnek emlegetett asztaltársaságba. Ott találkozik először a kor eszméivel és fontos kérdéseivel, amikről eddig a könyvek lapjairól nem értesült. Itt ismerkedik meg először a munkások helyzetével és az orvosi ellátás hiányosságaival : „És tovább ecseteli, hogy milyen conditionok léteznek dohánygyárban, hol napi 10, 11 óra munka folyik, annyit dolgozik egy nő hatszor egy héten. (…) Elmondja, hogy ebben a gyárban nincs megadva a gyülekezési- és szervezkedési jog a munkásoknak, pedig a törvény engedi. S hogy mind meg vannak félemlítve az igazgatótól. Én ilyesmit, már hogy van szervezkedési jog, most hallom előbbször.” (110-111. oldal.) A Kőr tagjai általánosságban jog- és orvostanhallgatók, de kis tisztviselők és iparegyleti képviselet tagok is részt vesznek a gyűléseken. A Kőrben továbbá szigorúan tiltottak a vallási és a nemzeti hovatartozás kérdései: „Az ilyen nácionalista szellemek, (..) nem járnak a Kőrbe azért, mert ott a beszélgetés főleg a nemzetiségek feletti dolgokról megy, s nekik az nincsen ínnyükre.” (55-56.oldal) „…s nem mondok felekezeti dolgokról semmit, a Kőrben, úgy láttam, a felekezeti kérdés nincs tárgyalva.” (112. oldal) Ezek az eszmék azonosak az egyetem által képviselt értékrenddel: „.. Kolozsvárt oly univerzitas működik, mely felekezetek felett való, nincs tekintettel arra, ki milyen vallású, csak a tudományos munkára s tanulásra…”(20. oldal)
A férfi számára egyetemi évei alatt az utazásai és apja eszméi a meghatározóak. A fiúnak apja megígérte, ha sikeresen elvégzi az első évét Kolozsváron, akkor a nyár folyamán felutazhat a hőn áhított Pestre. Miután a fiúnak, a tájbonctani szigorlatán kívül sikeresek lettek a vizsgái, az eredmény fényességét nem firtatva, kettő hetet tölthet el ott, apja egyik barátjánál. A főváros egyszerre rémiszti meg és egyszerre nyűgözi le: „Az ember úgy megszeppen, mikor előbbször látja az Andrássy-út nagyvilági szépségét és kényelmét, s a palotákat. Oly kicsinek s falusinak érzi itten magát. Én ennél szebbet el sem tudnék képzelni magamnak.” (68.oldal) A pesti utazás egy nappal meghosszabbodik, miután a vasutasok sztrájkba kezdenek a fizetésük megemeléséért. A másnapossággal küzdő férfi sétája során beavatást nyerünk a kor gyógyszerészeti kultúrájába is. Megtudjuk, hogy a frissen felfedezett kóladiót mindenre orvosságnak tartotta, és hogy minden emberi nyavalyára remek megoldást nyújtanak a porok. A kor higiéniás viszonyairól is mélyreható elemzést kapunk, amiről aztán a magunk viszonyában is elgondolkozhatunk: „Az árus kiemeli a sárgás vízből a poharat, mit az elébb én oda vissza tettem üresen. A férfi, hogy emelné a maga szájához, kezd köhögni, fojtogatja a fulladása, eléveszi piszkos zsebkendőjét, abba köhög, látszik, mily rettentő tüdőbeteg. Aztán jókorát köp félre, s mint orvos nézem meg. Világos, tuberculosis, oly phasisban, hogy az ilyen saliva-n gümőkór demonstrációt tarthatna Marschalkó professzor. Megissza az italját, aztán teszi vissza a poharat a tálba, fejjel lefelé. El se mossák, semmi, csak úgy, teszik belé a vízbe. (…) Akkor jön egy nagy sleppes hölgy, sepri fel a földet a slafrok szegélyével. (…) Hát nem hiába mondogatja ifj. Genersich prof., hogy nincsen egészségtelenebb a hiú női nem divatjánál, hogy a fűző, s akkor még ez a rengeteg hosszú ruha, mivel csak a betegségeket hurcolja az ember innen s oda.” (70. oldal) A második évének felénél kap édesapjától ismételten egy terjedelmes levelet, hasonlóan hosszút, mint amikor tájékoztatta fiát az egyetemmel kapcsolatos terveiről. A mostani levélben leírja, hogy a jövő az erdélyi fürdővilágban rejlik, így a család meg fog venni egy kis falusi fürdőt, amit fel fognak fejleszteni. A fiának is nagy szerepet szán ebben az üzletben, ő venné át a szenilissé váló idős fürdőorvos posztját: „Tehát neked most milyen feladatod van. Gondolkozzál az ajánlatomon. De ezen nincs is mit gondolkozni, ez a dolog el van döntve.” (92. oldal) Parancsba adja fiának, hogy fektessen nagyobb hangsúlyt a tanulmányaira, főleg azokra, amelyeket egy fürdőorvosnak is tudnia kell, és tanuljon meg románul, mert közel a határhoz a fürdő, és a túloldaláról is ide kell csábítani az embereket.
„Mert a víz,(…), ez a magános embernek ölelő kar, mint egy anya”
(183.oldal)
A nő harmadévének végén elnyeri az Erdély-részi Kárpát Egylet (E.K.E) ösztöndíját, mely keretén belül a nyár folyamán több erdélyi fürdőt is végiglátogathat, és azokat értékelnie is kell, hogy a gyógyvizekben gazdag vidéket felfejleszthessék. A feladatra eleinte egy orvostanhallgató és egy mérnök diákot választottak volna ki, majd két orvos tanulót. Szádencky dr. Elnök úr, az E.K.E. vezetője végezetül mégsem hirdeti meg a pályázatot, anyagi indokok miatt, és csak a nőt küldi a körútra. „Akkor én semmi szomorúságot nem éreztem, hogy nekem egymagam kell ezt a munkát elvégeznem (…) De aztán mégis úgy lett, hogy soha nem éreztem magam ilyen magánosnak magamat, mint mikor küszöbön állott az el utazás a fürdőkbe.” (169-170. oldal) A fürdőügyi ösztöndíj keretein belül tíz fürdőhelyet kell meglátogatnia, amiből egy világfürdő. „Hogy mi a világfürdő, azt én nem tudhatom, mire ő gyorsan elsorolja, én meg kapkodva írom, hogy: Tusnád, Buziás, Herkules, Borszék és Előpatak fürdők. (…) Ezek a világfürdők azt jelentik, hogy úgy a fürdészeti minőség, mint a pihenési lehetőség és adottság megegyezik a világ valamely jelentékeny fürdőjével, illető város úgy van kiépülve, mint a hatalmas világhíres Bad-ok, Karls-, Marien-, Franzes-.” (211.oldal) A vonatúton elhatározza, hogy szüleinek, akikkel még mindig nem tartja a kapcsolatot, minden állomásáról küld majd egy képeslapot: „Megfogadom most, hogy minden helyiségből, ahol hosszabban időzök, küldök lapot, hadd higgyék, hogy én nagyvilági hölgyként fürdőről fürdőre járok.” (212. oldal) Utazása során inkognitóban kell maradnia, ezért Pali, ikerfivére tanácsát megfogadva magát egy a férje után utazó hölgynek adja ki. Utazásai során lassan teret ad titkos vágyainak, és már “gyermeke is lesz”, aki a nevelőnővel előre utazott. „…Képzeletben lett egy szép, szerető családom, gyermekem, kedves, egészséges férjem, kire büszke lehetek.” (216. oldal) Megnevezett állomásai: Zajzon, Kovászna, Előpatak. Zajzonban megtudja a fürdő orvostól, hogy a következő idényre új tulajdonosa és orvosa lesz a fürdőnek. A leendő orvos pedig még csak tanonc Kolozsváron. Az orvosi kivizsgálásokat mindenhol felületesnek találja, kivételt ez alól Előpatak képez, ahol egy bizonyos budapesti orvos, doktor Brenner rendelt.
A férfi, miután második helyezett lesz a listán nem kapja meg az ösztöndíjat, apja akaratának engedelmeskedve saját körutazásra megy a Pesti fürdőkben és nem marad a családi fürdőben. Az ő utazása nyomán megismerkedünk a Batizfalvy és dr. Pajor Sándor vízgyógyintézeteivel, Herzl- és Glück szanatóriumokkal, a Wildmann intézettel, tanulmányozhatjuk a Kefir intézetet, a Szent Lukács-fürdőt és a különféle kezelési módszereiket. Az idő előrehaladásával, csökken a fiú munkakedve, és az apjának ígért beszámolókat prospektusokból valósítja meg, hogy mihamarabb csatlakozhasson barátjához Balatonalmádiban. Itt ismerkedik meg Kneipp módszerrel.
A fürdés és a víz jelentős szimbólumok minden hitvilágban. Maga a víz az élet, a körforgás jelképe. Sok nép teremtéstörténete szerint a föld maga is a vízből emelkedett ki, a vízben született, gondoljunk csak a Bibliára: „Teremté tehát Isten a mennyezetet, és elválasztá a mennyezet alatt való vizeket, a mennyezet felett való vizektől.” (Mózes első könyve), a mezopotámiai teremtéstörténetre: „Apszu, az ős-kezdet, minden/dolgok teremtője-atyja/s Mummu-Tiámat ősanyánk még/vizeikkel egybemosódtak” (Gilgames teremtés, első tábla) vagy az egyiptomi Nun istenre, az őselemre, az ősvíz formájában létező istenlényre. A kezdet szimbóluma mellett, a véget és a pusztulást is magába foglalja (Noé története).
A vízzel összefüggésbe hozhatók az emberi test nedvei, az anyaméh és a vér. Rituális mosdással jelenítik meg a második születést, az anyaméhből történő újbóli világrajövetelt. A nyilvános fürdőkben történő való megmerítkezés egyfajta beavatódási ceremónia. A férfi beavatódik a hivatástudatba, a nő pedig a társasági életbe. Míg egyiküknek a belső felé való fordulást, addig a másiknak a külvilág felé való nyitás lehetőségét adja meg.
„Az a jó meleg élőlény, valami ojtás az egyedül való lét ellen”
(198.oldal)
Kolozsvárra való visszatérése után a férfinek az egyetemen az ú.n. Behring- mutatványt kell végrehajtania. A kísérlet során tengerimalacokat fertőznek meg vírusokkal. Az egyik apró jószág, megérezve, hogy egy kísérlet szenvedőalanya lett volna, a fiú hosszú sálán keresztül a köpenye zsebébe szökött. A fiú úgy dönt, hogy megtartja a kis lényt. Az egyébként kislány rágcsáló lesz a nő a férfi életében. Hatására a fiú egyre kevesebbet marad ki éjszakánként és a szobáját is maga kezdi takarítani, tanulmányaira nagyobb hangsúlyt fektet, az élet apróbb örömeit is felfedezi és kezdi leküzdeni a könyv eleji önbizalom hiányát, feszességét, mely a nyolcadik fejezetben kerül előtérbe: „…Őszerinte mi volna a baj velem. Épen igy. Aszittem, Józsi majd nem érti, de egyből értette. Mondja, sétázzak előtte. Megteszem, s érzem úgy megyek, mint egy dühös kutya, ki mindjárt megijed az első villámlástól. Vizslat nagy alapossággal, s úgy mondja aztán, nincsen nekem meg a fellépésem. (…)Akkor hogy engedjem le a vállat. (…) Hát nem megy az úgy parancsszóra, s nem is erőkifejtésből kell. Hát hogy lehet az, mondja, hogy nagy felnőtt marha férfi, utazik, fogja a szivart, s biztosan már vágja is a sebeket az emberen, mert ugye orvosnak lesz képezve, s akkor tessék, a vállát sem tudja leengedni.” (72-73. oldal) A rágcsáló hatására kezd a Kőrbe és egyletekbe is járni.
Kolozsvári sétakert
A női szereplő életében a magányt feloldó társ szerepét Gadó Lilly nevű barátnője tölti be. A lány szintén zsidó származású, de ő családja támogatását is élvezi. Ruhákkal és ékszerekkel látja el barátnőjét, és kimozdítja a kolozsvári életét jellemző mókuskerékből. Lilly hatására egy közös képet készíttetnek a Sétakertben. Az elkészült fotográfiáért később megy el a főszereplő nő. A fotográfusnál, bátyja biztatására önarcképeket is készíttet, melyeket majd szüleinek küld el. A fényképezkedés - a magánytól megkeményedett arcvonásai miatt - hatalmas feladat számára. „Csakhogy én az egyáltalában nem tudom, hogyan kell az olyasmit csinálni, belülről lágyítani.” (207.oldal) Órákat tölt a fényképésznél és az elkészült képekén még mindig nem látja szépnek magát, és a sétakerti tavon úszkáló fekete hattyúhoz hasonlítja magát. „A fekete hattyú egyébként inkább kisdég szürke. Olyan mint egy nagy liba, egy jól megtermett szürke liba. S akkor akaratlagosan magamra gondolok: hogy nem én is olyan volnék, mint valami fekete hattyú, de voltaképpen mi inkább egy szürke libára hasonlít. Hogy abban nem csak semmi különleges nincsen, de inkább nevetséges is az egész állat.” (203.oldal)
„Hogy felette vagy inkább alatta állok”
(229.oldal)
A 22. fejezetben megtudjuk, hogy a lány minden év végén mérleget von, és értékeli az éves eredményeit. A szempontjai: anyagi-, tanulmányi-, társadalmi- és erkölcsi mérleg. A fejezet középpontjában a magányossága és ennek határozott öntagadása áll. A környezetétől kapott visszajelzések alapján önmaga is tudja, hogy kis odafigyeléssel a férfiak titkon vágyott figyelmét is sikeresen felkelthetné, mint nő, de hozzáállását magának is csak ellentmondásosan képes meg fogalmazni: „…s magamtól a szépérzést, mit ott szerezhettem volna, megvontam, hívén, hogy én nem vagyok ilyesmi dolgokra méltó. Vagy inkább felette állok az ilyesminek, én nem szorulok a szépítkezésre, mint a magukat mindég rendezgető s csinosító asszonyok s kisasszonyok. Én tanulok, s dolgozok, s a tudomány szolgálatában állok, s az ilyesmi engemet belülről szépít.” (228.oldal)
A tanítási szünet alatt meglátogatja szüleit a fiú. A családi házban feltörnek benne a gyermekkori emlékek, melyek édesapja brutalitása elleni álláspontját jellemzik „Mióta apám vadászatait már tudatos intellectussal figyelem, megvetéssel gondolok arra, ahogy az ember, a természet királya és legfelsőrendűbb élőlénye hogy pusztítja az állatot.”(194. oldal) A családi fürdő projektjében fontos előrehaladást sürget az édesapja, sőt, mint megtudjuk, 1914-ben még az első szezonjukat is megnyitja. Egyfajta számadást tart ő is, amelyben visszaemlékszik, hogy ő is a Kőr állandó tagja lett. Az egyik gyűlés alkalmával megfogta egy felsőbb éves nő térdét. „Úgy nézett rám, hogy többé nem kívántam menni egy hóig. (…)Medikus. Akarom mondani, hogy medika, mert most már így kell hívni őket. Ismertem látásból, még zőld korunkban ő okoskodott nekünk. Aztán megnyert minden Diákmércét. (…) De azért nagyon okos! Nőnek túl okosnak mondanám. Inkább egy Szidi vagy Manci, mint egy ilyen éles eszére büszke medika. Széles a válla, hátulról férfinak nézné az ember. Melle kicsi, de talán szép volna, csak titkolja. Nem tűnik nagyon véznának, nem láttam túl szorosan befűzve, vagy tán nem is fűzi magát, ma már előfordul az ilyesmi. Olyasmi forma, milyet Bedefalvy rajzolt a székely női typusokról, kik főleg Csik felé laknak. Setét a bőre, szeme-haja mint a hargitai barnamedvének. Vérengzősnek gondolná az ember. De azért dühös maradtam magam miatt. Az ilyesmi nőt nem fogdosni kell, nem is udvarolni, hanem okosan tárgyalni vele. És úgy beszélgetésen keresztül megkapni. Az ilyesmi nővel lehet miről beszélgetni, ugye.” (241. oldal) A számadás részét képzi, hogy elemzi a fejlődését, a megnövekedett tanulási kedvet, az orvosi elhivatottság megjelenését. Még tanév során tervbe vette, hogy a diákmércén ő is elindul egy gyógyfürdőkről szóló tanulmánnyal, ellenben az otthoni környezet visszaesést okoz az ambíciói terén. Apja továbbra is csak a Zajzoni fürdő orvosaként tudja elképzelni a fiát, aki az első szezon sivár látogatottsága alapján nem egy vonzó lehetőséget lát maga előtt. Az apa tervei szerint majd a következő év lesz az igazi megnyitás, mikor már akár fejedelmi látogatásra is számíthatnak, hiszen a császári család híres a gyakori fürdőlátogatási szokásairól. A próbaszezont egy világméretű probléma zárja le.„Kapjuk a délutáni újságot Brassóból, rendkívüli kiadás. Egy golyó. Nem is egy, de kettő, mert mind a kettő odalett.” (246.oldal)
„Jól fogadtam, nyugodtan és fegyelmezetten: kitört a háború”
(247.oldal)
A háború kitörését a lány szakmai szempontból nyugodtan fogadja. valamilyen bizonyítási esélyként látja a családja felé. „Nekem emberiességi dolgom van mostan, igazi feladat, amiért annyit tanultam, dolgoztam, családommal szakítottam, azt mostan nekem mind be lehet teljesíteni, megmutatni magam tudását. Éppeg úgy gondoltam, hogy mostan eljött az én időm, s szükség van rám a hazában, még ha nagyok is a szavak, miket gondolok, mert most mindenki a hazáért küzd, egy orvosnő, mint már hamarost teljes jogon magamról elmondhatok az most minden erejéből küzdhet, mint ha harctéren volna.” (247. oldal) Magánéleti téren viszont teljesen kétségbe esik, hogy a háború kitört, és ő maga még nem is csókolózott. A háború hatására egyfajta belső feloldódási folyamat indul el benne. „A háború mutatja az embernek, hogy kell élni, nem szabad sajnálni az életet, s tartogatni valami nagyobb időkre. Mert én mindég tartogatom magam, pedig nem ez a helyes út.” (247-248. oldal)
A fiú csalódva fogadja a háborút. „Pedig megtaláltam én a magam halálos szerelmét, a chirurgiát. S akkor mégis. Milyen időben. Golyóidőben. Ugyanis a sebészetre való mesterséges rátalálásom fordította meg hányódásomat, mely az orvos egyetemi tanulányaimat végig kisérte.” (255. oldal) Kolozsváron, a háború kitörését ünneplő tömeg lelkületét átvéve maga is bevonulna, de apja Kolozsvárra érkezése után, annak kérlelésére lemond erről a vágyáról egészen másnapig. Az egyetemen Makara professzor atyai beszéde az, ami véglegesen eltéríti a hadba vonulástól. „Nem is az apám tart engem itten, hanem Makara.” (260.oldal) A professzor maga mellé veszi gyakornoknak és a férfi tanulásba vetet hitét tovább fokozza, hogy Koschek adjunktus tesztjein is remekül teljesít a kézügyességét illetően. „Óperáljon, fiatalúr!- s megint ismételi:- Óperáljon. Vigyázzon nagyon a kezére, mert ön egy Paganini. (…)Óperáljon, fiatalúr, kiabálnám éjjel s nappal, ébren s álomban,(..) Meg vagyok részegedve egészen” (265. oldal)
A háború kezdeti fogadtatása eleinte nagy arányban pozitív volt. A feszültséggel teli Európa a vérpezsdítést, a gondok megoldását várták a háborútól. Ezeket az elvárásokat természetesen nem tudta teljesíteni. A háború során férfiak százait mozgósították, ezzel családokat szakítottak szét. A háború végén, mikor már nem tudtak férfiakat behívni már tinédzser fiúkat is a frontvonalra küldtek. A munkaerő kiesésének a pótlására a nők álltak munkába. Gyerekek ezrei váltak félárvává, vagy csak kerültek ki a szülői felügyelet alól. A háborúban az embertelen környezet hatására katonák százai betegedtek meg, szereztek maradandó sérüléseket. A gyenge orvosi ellátás miatt egyszerű sebek is gyakran a csonkolásba torkollottak. A hátországi viszonyok is gyakran az embertelenség határait súrolták. Az általános élelmiszer- és fűtőanyaghiány miatt bevezetett jegyrendszer csak a létminimum fenntartására volt elegendő.
A férfi Makara professzor mellett segít a háború második évében is, mikor „oly olcsó az emberhús és oly drága a vágómarha s disznó.” (286. oldal)
Egyik betegének esete mély nyomot hagy benne. Egy gránát által átszakított hasfalú vézna kis embert operálnak meg. A férfi a csodával határos módon úszta meg, hogy egészen Montenegróból szállították Kolozsvárig. „Mondotta másnap, az erős narkózisból felébredvén, mert ily hosszú óperáció alatt kettőször lett chlorophormozva, hogy ő már egy sikeres kimenetelű óperációban részt vett, éspedig a szerbek ellen. Csodálatos, hogy a hadi dolgok ellopják az orvosi szókat. Nem hiszem, hogy fordítva lett volna. Csak tán elébb volt az orvosi tudomány, mint a hadi műveletek s óperációk. Nem undorító az ilyesmi, kérdem. Az óperáció életet javít, s nem elveszi.” (282.oldal) A férfi szinte két és fél hónapot sem tölt lábadozással, csak pépes ételt képes fogyasztani egész életében, és mégis már viszik is vissza a frontra. „Aztán lapot kapunk tőle, Prém Jóskától, mert úgy hívják, méltoságos doktor úrnak szólítván engem. S az előre nyomtatott levél, melyen számos nyelven áll piros betűkkel, hogy „Egészséges vagyok s jól érzem magamat” (…) Minden hóban küld ily lapokat már az olasz frontról, semmi többet rá nem ír, csak a nevét, hogy Prém Jóska, s hogy imádkozik.” (282. oldal.) A levél rendszeresen érkezik, egészen addig, amíg egy a társától érkezik. Prém Jóska rá hagyta, hogy ha „valami” történne vele, akkor üzenje meg a doktornak, hogy az utolsó erejével is neki adott hálát. „Mit mondhat erre az ember, kérdem. Hogy mikor mi ottan éjszaka, egy orvos s két segédje úgy dolgoztunk, hogy testét megmentsük, s embert csináljunk belőle, holott én ily műleges sebészeti eljárást előtte még nem végeztem, s mit kerestük az ő sebét, mi csoda folytán meg nem ölte, mert össze volt zárulva, s aztán mennyi hetet lábbadozott s kínlodott, hogy egyen, s mindenki, nem csak az ember, de a természet ereje is úgy küzdött érette, hogy meg maradjon, akkor egy gránát fogja s úgy szakítja széjjel, hogy még a disznóbőr csizmája se találtatik meg. Milyen munkát végez hát egy orvos ily iszonyatos körülmények közepette, kérdem. S minek, ugyan biza. Minek. (283.oldal) (Személyes megjegyzésem, hogy mikor olvastam ezt a rész könnyeket csalt a szemembe, mert tökéletesen mintázza, ahogyan a politikai érdekeknek alávetették az emberi életet, s csak eszközként tekintettek a katonákra.)
A háborúban az évek múlásával megszaporodnak az öncsonkítók, akik a háború borzalmaiból szabadulnának így. A bejelentésükkel kapcsolatos huzavona elkerülése miatt Makara professzor súgja meg a férfinak és többi alkalmazottnak, hogy „Hagyja, tisztelt collega, a fészkes fenébe.” (285. oldal) Később Jászy Dorián mellé ajánlja be a mentora, hogy a plasztikai sebész mellett finomítsa kézügyességét. A plasztikai sebészeten eltöltött idő alatt láthatatlan öltéseket is elsajátít, munkájában az esztétikumra is törekszik. Megismerkedik annak a fontos alapelveivel: minden hiba eltakarható; a nem tetszést kiváltó rész levágható, implantátummal pótolható.
A plasztikai sebészet intézete szöges ellentétet képez a hadi kórházzal. Csupa tisztaság és rend, míg a kórházakban már szalmazsákokon fekszenek a betegek, és a műtőben nagyobb a forgalom, mint a piacon. Páciensei finom, fiatal kisasszonyok és gazdag polgárfeleségek selymekben, míg a közkórházban a morfiumhiány miatt a fájdalomtól ordító, gyakran véres katonai egyenruhában fekvő testi és lelki roncs katonák veszik körbe. Előbbiben vádlikat, orrokat csinosít, zsírpárnákat távolít el, hogy a megfogyatkozott férfiak között könnyebben találjon a műtéti alanya magának tetszetős párt. Utóbbiban gyakran a fronton nem szakszerűen kezelt, általában csonkolt, eseteket kell helyreállítania. Míg a plasztikázáshoz a legkiválóbb anyagok és eszközök között válogathat, addig a kórházban elavuló technikai háttérrel rendelkezik.
Makara professzor halála után, a háború gorombasága láttán fontolóra veszi, hogy felhagy a sebészettel: „Mert nekem ez a háború egyik kezével mindent idead, mit egy sebésznek lehet, mert én itten mindent kitanulhatok, bármit operálhatok, oly irtóztató emberanyagot hajít elém, s akkor még a Nos rectorom sincsen meg, csak itten állok a kapujában.
S mindent el is vesz másik kezével, mit embertől lehet. Minden nap borzadva látjuk a Karolinában s a többi hadikórházakban, hisz oly hatalmas emberanyagunk van, nem cavader, de élő, mint soha annak előtte chirurgusorvos nem kapott. Mindent a világon ki lehet próbálnunk.” (296.oldal)
„De hogy vele mi történt”
(303.oldal)
Ez idő alatt a nő mentősként is dolgozott. Éppen egy ikerterhes asszonyhoz hívják, a Karolinába viszik, ahol épp a férfi főszereplő van ügyeletben. A magzatok fejtől s lábtól helyezkednek el, így a császármetszést alkalmaznak. A gyermekeknek később az ő nevüket adja a nevelésüket ellátó férfi, így adnak ketten életet két gyermeknek. „Magukat hogy híjják. Az orvos urat meg az orvos kisasszonyt.- kérdezi tőllünk, ahogyan ott állunk (…) Mindenki mondja a nevét, doktor így meg doktor úgy. Nem az, hanem tessék a keresztnevüket, mert azt fogja a gyermekeinek adni” (300. oldal) Aznap éjszaka megszűnik kettejük közt a férfi és a női határ, testük eggyé válik az ölelésben.
A lány meghagyja neki a címét, hogy a Vörös Keresztben dolgozik, miközben a férfit viszik ki a vonathoz. A lány a gyorskocsival a korházba tartva azon elmélkedik, hogy mi lesz ha a férfi elfelejti, vagy nem fogja keresni. A Brassóból érkező menekültek hatására a Karolina kórházban is keresi, de ott sem tudnak semmit a fiatal sebészről, aki semmi hírt nem ad magáról ezzel szinte összetörve, az eddig munkájából önbizalmat szerző lány.
Újbóli elszakadásuk oka talán az egymásra való felkészületlenségük. Első találkozásuk során egy sértett fiú és egy számára idegen, előadói helyzetbe kényszerített lányként találkoztak. Majd a Kőrben egy férfi, aki nem tudott mit kezdeni egy okos nővel és egy nő, aki nem tudta hogyan fogadja a kissé otromba udvarlási kísérletet, ott, ahol ő férfiakkal egyenrangúnak tartotta magát. Az ikrek születésekor sem voltak még felkészülve egymásra. A férfi a sebészet iránt érzett, szinte beteges, vonzalma hatása alatt volt, kissé elfemininesedett, nem tudta volna megadni a nő által áhított biztonságot. A nő a munkahelyi sikerek és a magánéleti sikertelenségek ellentétében élt, érthető módon így a munkába és a ranglétrán való előre menetelbe temetkezett, nem lett volna képes megadni a férfinak szükséges szeretetet és gyengédséget.
A férfi akkor ért kéthetes szabadságára Brassóba, mikor az már román megszállás alatt áll. Az eddig tanulmányai miatt elkerült háborút most már nem tudja tovább halogatni, besorozzák. „Aztán mehettem a frissen nyílott román frontra a szorosokba. Embert, s későbbecskén már ráadásul kutyát is gyógyítva. Én egy nagy reményű chirurgus, kinek öltését megtekinteni lejött még a Verest Kereszt kórház fő sebésze is. Mostanra már főleg a tetvek elleni védekezésben jeleskedek…” (309.oldal) A táborban kapnak két német sebesültkereső kutyát, akiknek a tisztjei a harcok eldurvulása után elmenekülnek. A kutyák fejadagját, amit eleinte a német tisztek vettek magukhoz, a sebesült katonák közt osztja szét. A frontvonalban igaz nem kell harcolnia, ellenben a nyomás és a sebesültek magas száma miatt az eddigi pontos sebészi munkát végző orvosnak már csak a mészáros munka marad. Csonkol, csonkol és csonkol. Életét a két németjuhásszal osztja meg gazdáik „eltűnése” után, akik a kezdeti nehéz kapcsolat után gazdájukként ragaszkodnak hozzá, és ő maga is embersége utolsó mentsváraként tekint rájuk. „Ha már itten fekszünk mi negyedik hónapja egy ágyba, már minden keresztyén egyház szemében is el vagyunk hálva, nemdebár. Nem lehet minket csak új széjjel hajítani a világban, mert minket már csak a halál választ el, mi sarkunkban jár minden nappal.” (317. oldal) A frontvonalon ő dönti el, hogy élelmezési célokra melyik lovakat vágják le az élelmiszer hiánya miatt. Visszaemlékszik, hogy Kolozsváron is már két lómészárszék nyílt, ami eleinte ellenkezést váltott ki, de az éhség nagy úr volt.
Katonai tábor
A háborút követően visszatér a Kolozsvárra, hogy elvégezze az egy éves orvosi gyakorlatát Lechner Károly Ideg- s Elmekórtani Intézetében. Trianon, mint döntés itt éri utol. Sebészi vénájához híven fejti ki a véleményét a háború utolsó nagy operációjáról. „De az már igaz, hogy nem csak végtagot, kezet s lábat lehet csonkolni, hanem bizony országot is. Aztán nézhetjük, hogy a maradék testrész vajjon kivérezik-e, vagy még erőre kap, ki tudja. Mert ha másnak a testéhez lessz varrva, akkor lehet-e azt használni. Mert nem igen hallottunk olyasmit, hogy egy kezet másra varrnak, s az fogni tudna vele.” (320.oldal) Végleg leszámolt a sebészettel, így ez volt az egyetlen lehetősége a gyakorlatra. „Nekem ebbe az elmetani intézetbe nem kényelmetlen behúzódni, míg elmúlik a vihar, s valami kialakul.” (329. oldal) Itt töltött gyakorlata alatt abban a képzetben él, hogy a nő, akivel a Karolinában találkozott, elveszett a háborúban: „Nekem nem volt más orvosnő. Csak ez az egy, szegény, s ez is. Hová lett.” (328.oldal). Az elmeintézetben töltött ideje alatt szerez tudomást arról, hogy magyar állami alkalmazásban lévő vezetőket is rejtegetnek a román hatóságok elől a második emeleti kulcsos osztályon, akik szervezetten kezdték meg a magyar értelmiségiek beintegrálását vagy deportálását. Továbbá itt értesül, hogy az egyetem teljes tanári kara együttes megállapodással megtagadja a román királyra való felesküdést és Magyarországra kapitulál.
A fiú az diplomája megszerzése után visszatér a szüleihez a családi fürdőbe, Zajzonba, hogy átvegye a fürdőorvosi tisztséget.
„Mióta román világ van, nem lehet már ünnepelni”
(388.oldal)
Erdély Magyarországtól való teljes elszakításának traumáját tökéletesen jeleníti meg a könyv mikrovilágában a férfi szereplő apjának teljes életről való lemondása, dekadenciája. Az eddigi büszke erdélyi magyar megtört. Végleg elfordult a családjától, a világtól. Dacosan, mint egy kisgyermek viselkedik a családi otthonban, elhanyagolja az eddig életét jelentő fürdőt, és a vadászatot is magányosan végzi, szinte csak a kiszakadás reményében. „Jó éjt, apám, mert rád borult a sötétség, reád az embertelenség, s lehet, úgy van ténylegesen, hogy ez az ocsmány világ teszi még kegyetlenebbé az embert, meglehet, neked van igazad…” (348. oldal)
A férfi apja haragjával ellentétben az elfogadásra törekszik. Újra ki akarja nyitni a fürdőt, és ehhez fejlesztéseket kell végeznie. A legolcsóbb és a legegyszerűbb megoldásként a Kneipp féle módszert reformálja meg. A falusiak közreműködésével hozza elfogadható állapotba a fürdőt, faragtat ágyakat, és a faluból fogad egy özvegyasszonyt szakácsnénak, aki a szigorú diétás ételeket elkészíti. A falusiak számára az egyszerű, fizikai munkára épülő kezelési módszer a nevetség tárgyává teszi eleinte a fiút, ellenben a munkalehetőség és a fejlődés ígérete miatt ők maguk is kezdik megkedvelni a hóbortos új orvosukat. Időközben sajnos elveszti Lédáját, a nőstény németjuhászt, aki az egyetlen boldogságot jelentette számára a szülői házban. Míg saját édesanyját nem tudta megsiratni, addig „...a kutyát siratni igaz s sűrű könnyekkel nem szégyenlettem. Két álló napig.” (404.oldal)
A nő Kolozsvárott maradt mindvégig, és szörnyülködve figyeli, ahogyan volt iskolájának emlékét is meggyalázzák. Az országot elhagyni kényszerülő tanárok gyűjteményeit, munkáikat, melyeket hátrahagytak román kollégáik vették át és tették magukévá. Az árvaházban vállal segítői munkát, ahol elrettenti a hadiárvák sorsa. Időközben édesapja betegsége, majd halála miatt a büszkeségét félretéve kibékül a családjával. Pszichoanalízist tanul Pesten, a mellyel Lechner professzor csalódottságát is kiváltja, aki még a messzi Szegedről is figyeli tanítványai sorsának alakulását. „Lechner hatalmasat csalódott énbennem. Legkedvesebb női tanítványában. (…) hogy történhetett, hogy én ilyesmivel kezdtem foglalkozni. S hogy én felszökdöstem- éppeg így mondja- Pestre ahhoz a zsidóhoz, hogy engemet is elbolondítson. Mert ez az egész szabadkőműves bűnszövetkezet s izraelita szocziálista vircsaft, mi a zsidó hőlgyeket szedi áldozatul.” (425. oldal) Érdekes, ahogyan az egyetem eddigi fennhangon hirdetett vallásfelettisége hogyan változott meg az összeomlást követően.
Az árvaház felé vezető bicikliútjai során gyakran találkozik egy vörös kóbor kutyával, aki egyszer álmában is megjelenik. „ Fel is jegyeztem ezt az álmot. Fel, mert fel szoktam, hogy aztán majd lássuk meg, ha megint megyek fel Pestre. Rám tőrt nagy falkával a sok randa nagy kutya, a veres jött legelébb (…)Mert ez nem olyan kicsi, ez a veres, inkább úgy térdig ér nekem, s felette. Rohantak rám, s én csak tekertem a gépet előlük. Ugrok le, szaladtam be valami házba, csuktam be az ajtót. Lecsendesednek, már nem csaholnak. S akkor meghallom, vékony hangon rí, mint valami gyermek s ilyesmi. „Engedj bé! Fázok! Engedj bé! Mariskám, édesanyám”- így, mint egy gyermek. Megismertem az álmomban, úgy értem, a hangját. Ő volt a veres. Úgy értve, a veres az egy gyermek. Minek Mariskázott ez engemet. Egy Mariskát nem ismerek. S megint kezdettem félni álmomban.” (435-436. oldal) Az álom az elfojtott lelkiismeretének, magányosságérzetének a kivetülése. Később elhatározza, hogy az árvaházba maga mellé veszi a veres kutyát, mint az árvaház őre, ahol nem dolgozik egy férfi sem.
A férfi és a nő életében is fontos szerepet játszik a kutya. Ők azok, akiktől megkapják azt, amit a másik még nem tudott megadni nekik, mikor elszakadtak. Léda a férfinak megadja azt a gyengédséget és kedvességet, amit az otthonában sosem kaphatott meg. A veres kutya pedig biztonságot és erőt ad a fiatal, magányos nőnek, miután leküzdi az önmagával való ellenérzéseket, az elvesztéstől való félelmet. Mert szeretett ő már egy családot, egy férfit, egy gyermeket, akiket mind elvettek tőle. Természetes reakcióként a trauma hatására megkeményítette a szívét és elfelejtett szeretni. Egészen eddig.
„Megyek én oda is, ha hív, vagy a pokolra”
(460.oldal)
A regény későbbi folyamán tudjuk meg, hogy terhes lett, mikor az ikreknek életet adtak a férfi szereplővel. A magzat tönkretette az egészségét, két és félhónapos terhesen pedig már dolgozni sem tudott. Végül Gadó Lilly doktornő, egyetemi barátnője, nagy sikerű nőorvos végezte el az abortuszt. „Mondotta kettő napig figyel. Ideig nyugtatót kapok s altatva leszek. Mert aludva nem hányik az ember. Ha nem, elvesszük. Éjszaka el is vette, mit sem tudtam, hogy tiltakozzak, ha akarok. Már nem voltam eszméletemnél, majd hogy nem kiszáradottam egészen. Mikor ébredtem, Gadó Lilly lábtól ált nekem, simogatott. Ne sírjak, ad az isten másat.” (467.oldal)
A megfogant gyermek a kapcsolatuk termékenységét és annak jövőjét mutatja. Egyfajta jelként fogató fel, hogy kettejük kapcsolata nem ért véget a nővérszobában. Viszont ennek a terhességnek sokkal mélyebb szimbolikája van. A történelmi Magyarországnak az elcsatolt részek és Trianon is megjelenik benne. Magyarországtól is úgy vették el a részeit akár a nőtől a gyermekét, kérdés nélkül. Nem törődtek az érzelmekkel, a kapcsolat mélységével, egy külső hatalom elszakította az anyát és a gyermekét, gyermekeit.
Trianont követően Pesten a levágott részek orvosainak előadás sorozatot rendeznek, a kuruzslás témájában. A két főszereplő a vonatúton találkozik újra. Maga a vonatút is a kapcsolatuk elrendeltségére utal. A szigorú pályához, menetirányhoz kötött jármű az utazás toposzát idézi fel. Ez a toposz a jellemfejlődés és a tudás utáni vágy, a megismerést jelenti. A regényben is ez történik. Itt ismerik meg igazán egymást, itt bizonyítják a másiknak, hogy már képesek megadni mindent egymásnak, hogy képesek lemondani önmagukról.
A férfi ellenérzésekkel utazik a volt fővárosa felé, aki oly sok keserűséget okozott neki. Kolozsvár eléréséig a csonka Magyarország és a leamputált részek viszonyán gondolkodik. „Kezdek gondolkodni magamban. Hogy mikor mondottam nekik előbbször azt, hogy „ők”. Hogy széjjel választottam magunk tőllük, egy buta s hazug határ mentén. S ki ide esett, az lettünk „mi”, s ki oda, úgy nevezzük, „ők”. Vajjon annak előtte nem ugyanígy beszélgettünk, kérdem. Magunkban meghúzva a határt. Erdély s nem Erdély. Vagy az más, mikor mi húzzuk a határt magunkban. Ki nem idevaló, annak most úgy mondjuk, anyaországi. Vagy ez csak a betegség hatása rajtunk, hogy így elferdült a látásunk. A betegségé, mit magamban úgy nevezek, a Té-szindróma. S tünetei. Depressio. Melancholia. Tehetetlenség. Lelki nyomottság. Magányba fordulás. Önleértékelés. Borúlátás. Testi s szellemi meddőség. Té- azon helyről nevezve, hol sorsunk meg lett pecsételve.” (445.oldal) Tervei szerint Budapest csak egy utazási állomás lesz, és a tanfolyamot követően tovább utazik az örök városba, Rómába. „Kidobott pénz (a tanfolyam), még ha másé is. Mert egy teljességgel másik országnak a pénze. Minek akar az haladott orvost belőlem képezni, kérdem, mikor őneki semmi haszna énbelöllem, Pest felé, ugyan minek. Húnyt szemmel kiülöm a tanfolyamom, s megyek egyebest Rómába. Nem kevesebb” (452. oldal)
Így hát Kolozsváron, a lapokkal, könyvekkel felszerelkezett női főszereplő is felszáll a másodosztályú Pest felé tartó vonatra. A nő hozzáállása teljesen más az utazáshoz, míg a férfi vonakodva hagyja el körletét ő az utazás nélkül szinte meg sem lenne. „Nekem az útazás immár egy s másfél évtizede a kenyerem, úgy megszoktam.(..). Elébb csak ösztöndíj miatt, aztán magam akaratából.” (453. oldal)
A vonatfolyosón kezdenek el beszélgetni. A nő eleinte fél, hogy a férfi nem ismeri fel. „Szinte már kezdünk politizálni, mert az ember csak megnevez egy számot, s az már kezd politika lenni, de aztán inkább orvosi jellegű irányba megy a beszélgetés.” (458. oldal) A férfi természetesen tudatában van a beszélgetőpartnere kilétével, dicséri is a nő eddig elért eredményeit, majd tanulva a Kőrben elkövetett udvarlási hibáiból, beszélgetésen keresztül próbálja megnyerni magának a nőt. „Akkor hosszan néz engem, az ember látja az ilyesmit a szeme sarkából. Az akkor így szólal meg, éppeg így: - Eljön-e velem az öröklétbe- kérdi.” (460. oldal) Miután meghívja magával Rómába, az ókori fürdőkultúráról kezd mesélni neki. „Ránk se fog emlékezni senki, teszi majd hozzá. Csak ha fel nem építjük a világfürdőnket odalent, s nagyon kacag.(…) Velem tart-e ebbe a nagy tervbe. Ó, én aztán a pokolba is.” (464. oldal) Az újra találkozás felveti a kérdéseket, hogy ki hol volt a szétszakadás után? Kivel mi történt? És mindezek a kérdések közös megegyezés után elhallgatva, megválaszolatlanul maradnak. Nem kerül kimondásra a megfogant gyermek, akit az anya akarata ellenére vetettek el. Nem említik egymásnak a meghalt anyát, a csak fizikálisan élő apát. Nem kerül szóba az apa halála, a család visszafogadása. Nem említik a háborút, sem a veszteségeikét. Elhagyják a múltjukat és közösen készülnek fel a jövőre.
Az egész továbbképzést együtt töltik. Közösen térnek vissza a fürdőhöz, ahol a közös jövőjüket kezdik el építeni, már nem egyénként, hanem egyként. „S itten már mi vagyunk megérkezve, mi, az olyasmihez nem kell többé sok szó s beszéd.” (484.oldal)
„Ti mindig egymás szövetségesei voltatok”
(21.oldal)
A regény legfőbb metaforája a fragmentáltság. Már maga a két főszereplő, a férfi és a nő is egy egész két része. Magukban is egy-egy egész két részeként jelennek meg.
A nő, mint egy ikerpár tagja, mint az, aki komoly elismerésre vágyik a munkájáért, de aki nőként, anyaként is érvényesülni szeretne. A nőnek magára kell erőltetnie a határozott, materialista felfogást, hogy érvényesülni tudjon a világban. Le kell mondania a nőiességét adó szülésről és ki kell magából szakítania a gyengédség iránti szükségleteit. „Csak ne járna szegény oly csúnyán, katonásan, lábát csapva, mint kinek minden áron határozottságot kell mutatni.” (32.oldal)
A férfi, aki egyetlen gyermeke egy apának és egy anyának, aki egyszerre felelne meg mindkettejüknek, lenne vérmes vadász és édesanyja büszkeségére okos és szelíd. „Tanultam kötni, hímezni, szegni s még horgolótűvel dolgozni is, mind a cselédtől. S némely dolgokat édesanyám mutatott (…) ki igen sajnálhatta, hogy nem leánygyermeket kapott, hogy az ilyesmiben kitanítsa” (266.oldal) „Apám véleménye szerint minekünk kézzel semmit nem kell tenni, csak a bajuszunkat kefélni.” (267.oldal)
Mindketten egyszerre nők és férfiak. Egyszerre kell erősnek és gyengédnek lenniük, megtalálni e kettő tulajdonság között a megfelelő egyensúlyt. Eleinte nem sikerül nekik, így az egymásra találásuk is várat magára.
Maga Erdély is fragmentált. Egy ország része és mégis különálló. Ő a test és egyben a fej is, de ott van egy másik, erősebb feje: Magyarország. Majd megfosztják ettől a fejtől, és remek sebészi munkával, alig látható, gyorsan forró öltésekkel újat plasztikáznak a helyébe. Miután elmúlnak az öltések nyomai, kezdi megszokni ezt az új irányítást, beletörődik s lemond a régiről. Az őt elhagyni kényszerülő értelmiségiekkel elveszti a tudását, a nyelvét, a szokásait, és újat kap cserébe. Újat, amit egyensúlyba kell hoznia a régivel.
A könyv címét a szereplők közös alvási póza adta, mely a 28. fejezet címadója is. Első megjelenése az ikrek születésekor történik. A két gyermek így helyezkedett el a méhben, az miatt válik szükségessé a császármetszés. A születésük hasonlóságot mutat a női szereplő és fivére születésével, így a beavatkozás közben meg is jegyzi magában, hogy a saját születésénél asszisztálhat újra. Ezt az érzését tovább fokozza, hogy a leánygyermek a nevét tőle kapja. Ezen az estén később a két szereplő az egyszemélyes ágyon való kényelmesebb fekvés miatt pihen meg így, itt történik meg először, hogy igazán egymásra találnak.
Harmadszor a fronton alszik így a kutyákkal a férfi. „Fejtől-lábtól aludtunk a két döggel később, hogy arcombe ne horkantsanak vagy beleheljenek száj bűzűkkel, bár igaz, mi igaz, bakáink szája sem fényesebb s illatosabb.” (317.oldal) A két kutya által közrefogott férfi egyfajta burokba kerül a táborban. Egy olyan burokba, ahol mindent magkapott, amit a szülei nem tudtak neki megadni: feltétel nélküli figyelmet, tiszteletet, melegséget. A kutyák közelsége egyfajta biztonságérzetet is nyújtott számára a háborúban, majd a megroppant családi otthonban.
Az utolsó megjelenése a 40. fejezetben történik meg, ahol magyarázatot kapunk a póz állandósulására „Nem azért aluszunk így azóta is „skaffötes” úgy értve, egyik a fej, másik a láb. S mindég is a befőttes szavunk jut erről eszünkbe, mert állítólagosan a svéd nyelvben így mondják annak, hogy egyik fejjel lefelé van a másiknak, akkor úgy. Egyáltalánban nem azért így alszunk, mert szűk volna a hely az ágyban. (…) Azért alszunk így, mert ennek is megvan a maga meséje, csak hogy az ilyesmit már nem kell elmondani, mert tudjuk mind a ketten.” (478.oldal) „Minden esetre, mikor már aludta , vagy egyik horkolt a másik fülébe, vagy megfordítva, de nem igen lehetett hová menni, csak úgy, ha az ember fordul, s akkor távolodik a hang forrástól mettől jobban, hogy pihenni tudjon mégis. Mert állítólag az egyik úgy horkolt, mint valamely sarki jeges medve az Állatkertben (…) Minden esetre úgy egyeznek, hogy akkor jobb, ha inkább így alusznak, skafföttes-befőttes, ahogy a svéd nyelv mondja.”(481.oldal)
A fejtől és lábtól a kezdet és a vég örök körforgására is utal. A férfi és a nő kettősségére és mégis egységére. Arra, ahogyan ez a két fiatal eljut az öröklétbe. Egyénként, mint emberek és egészként, mert kiegészítik egymás hiányosságait. A póz jelképezi, hogy lemondanak az egyéni érdekeikről, a közösekre helyezik a hangsúlyt. Ennek a lemondásnak köszönhetik azt is, hogy együtt lehetnek. Azzal, hogy lemondanak az egyéni érdekeikről áthidalják a fragmentáltságot. Igaz, a nőnek el kell vállalnia azt, hogy egyszerű körzeti orvosnő válik belőle, a férfinak pedig a római útjáról. De kapnak cserébe egy társat, családot és azt, amire mindennél jobban vágytak: biztonságot. Megéltek egy világméretű háborút, megélték, hogy összeomlik az a birodalom, amit a hazájuk volt, túltették magukat azon, hogy egy idegen államban „száműzték” őket, hogy a volt hazájuk elfeledkezett róluk. Számukra nincs fontosabb a biztonságnál és nyugalomnál, amit egymásnak nyújtanak, „mert száz esztendő azért biztosan kell, hogy kimenjen minden harag s dűh, s olyasmi. S főleg, hogy azokkal menjen ki, kik tanúskodtak, s szemükkel látták a nagy összeroskadást s mindent, szomorúságot, haza vesztését.” (398.oldal)
Képek forrása:
fortepan.hu
A frontokon előforduló betegségek százalékos aránya
