Tompa Andrea regényét Erdélyi Eszter tanárnőtől nyári kötelező olvasmányként kaptam. A tanárnő évek óta oszt ki az emelt szintes csoportjaiban minden végzősének egy-egy kortárs író által írt regényt, amely az elmúlt pár évben kerültek kiadásra. A szerzők közt vegyesen szerepelnek már befutottnak számító írók is és elsőkötetesek is. Heti egy órában mindenki ismerteti az olvasmányát, majd ha ennek vége megszavazzuk a közösen is olvasandót, aminek az íróját később meg is hívjuk az iskolába egy író-olvasó találkozóra.
A regényt (a tanárnő által megerősített feltételezéseim szerint) az írásaimban utolérhető hasonló fogalmazásért és a többszörösen összetett mondatok iránti megmagyarázhatatlan vonzalmam miatt kaptam. Valamint, a regény a finomságával hasonló a jellememhez, ahogy erre a tanárnő felhívta a figyelmemet.
Eleinte be kell vallanom kissé idegenkedtem (bár lehet inkább a félelem lenne a jobb kifejezés) a könyvtől, amit a különböző internetes oldalakon említett monumentalitása és összetettsége váltott ki belőlem. Egyszerűen féltem, hogy nem tudom majd megérteni. Az első pár fejezet során, miután már saját tapasztalataim voltak a szöveggel ez a félelem kezdett szertefoszlani. Minél tovább haladtam a történettel, annál jobban ráéreztem az ízére. Sikerült megértenem a családtól elszakadó lány kálváriáját és az elnyomott fiúba is lassan bele tudtam szerelmesedni. Ma már pedig el sem tudom őket különíteni és kedvencet választani közülük, hiszen ők egy érme két oldala. A Regényben a történelem című pályázat segített csak jobban elmélyedni a regény alaposan felépített világában és sajnos a terjedelem visszafogása érdekében (és a közelgő határidő miatt is) a mű által ébresztett gondolatokat tömörítve kellett publikálnom az esszémben.
Mindezek fényében azt hiszem kijelenthetem, hogy egy remek, elgondolkodtató művet volt lehetőségem elolvasni Tompa Andrea írónőnek és Erdélyi Eszter tanárnőnek is köszönhetően.